A Universal Carrier, a második világháború egyik legsokoldalúbb támogató harcjárműve volt, mely szinte az összes hadszíntéren megfordult a szövetséges csapatok mellett. A jármű lényegét legjobban talán David Fletchernek a típusról szóló könyvében sikerült megfogni: „A Universal Carrier tipikusan brit, egyesek szerint különc brit, egy kompromisszum, mely nehezen sorolható be bárhova is. Amire tervezték, annak nem felelt meg tökéletesen, viszont ellátott olyan feladatokat, melyekre sosem tervezték…”[1]

1. ábra: Universal Carrier a svéd Arsenalen harckocsimúzeumban (a szerző saját felvétele)

A lánctalpas története 1934-ben kezdődött, mikor a Vickers-Armstrongs elindította a D50 jelű programját. [2] Az elkészült prototípust a következő évben leszállították a MEE-hez (Mechanisation Experimental Establishment) [3] Farnboroughba, ahol, mint könnyű tüzérségi vontató, illetve a Vickers géppuskák hordozójárműveként lett tesztelve. Az előbbi eredménye a Dragon, Light, Mark III vontató, míg utóbbit továbbfejlesztve az első sorozatban gyártott modell, a Machine Gun Carrier No. 2 Mark I jött létre. [4]

A típus elnevezése először a Bren könnyű géppuskák megjelenésével változott, melyek 1935-ös rendszeresítését követően, 1937-től kezdték hivatalosan is Bren Gun Carrier-ként említeni. Másodszorra az egységesítés jegyében módosult a megnevezés, ugyanis a különböző feladatkörök eltérő járművei helyett (Scout és Bren Carrier-ek) egy alapváltozat bevezetése mellett döntöttek, mely sokoldalú felhasználása okán kapta a Universal Carrier nevet. [5]

2. ábra: Az ausztrál (bal felső), a brit (bal alsó) és a kanadai (jobbra) megoldás a kétfontos löveg hordozására

A Universal Carrier kialakítása számtalan fegyver – könnyű és nehéz géppuska, páncéltörő puska, gránátvető – befogadását lehetővé tette, így nem meglepő, hogy mind a brit, mind a nemzetközösségi erőknél felmerült: vajon egy kétfontos löveget is képes lenne hordozni? Ennek kiderítésére több program indult párhuzamosan, melyek eredményeképp a britek mindössze egy prototípust, a kanadaiak két tucatot, az ausztrálok pedig körülbelül kétszázat építettek a saját megoldásaikból, a harctérre azonban egyik sem jutott el. [6]

Az osztrák Böhler löveg

Az Anschlusst követően az osztrák ipar német irányítás alá került, így a nagy múltú helyi cégek, mint például a Steyr és a Saurer, ettől kezdve a német megrendeléseket teljesítették. Ezen felül az osztrák hadsereg, a Bundesheer készletei is elérhetővé váltak, melyből kiemelendő a Böhler cég kettős célú gyalogsági lövege, amit páncéltörő ágyúként is bevethettek. A német hadseregben 4,7 cm Infanteriekanone M35/36, illetve 4,7 cm Panzerabwehrkanone (ö) – röviden 4,7 cm Pak(ö) – néven rendszeresítették. A fegyver gyártása a két ország egyesülése után is tovább folyt egészen 1940 decemberéig, ennek eredményeképp 1941 januárjában 472 darabot [7] jelentettek elérhetőként. Eredetileg a nyugati határon álló erődítményekben tervezték őket felhasználni, később néhány egységet [8] mégis felszereltek velük. [9]

Érdemes megemlíteni, hogy a Böhler jelentős exportsikereket ért el: Észtország és Lettország kisebb mennyiségben rendszeresítette, Hollandia, Svájc, valamint Olaszország pedig megvásárolták a gyártási jogokat, majd némi változtatással a hazai vállalataik szolgálták ki hadseregeik igényeit. [10]

A francia hadjárat és a hordozók átalakítása

A Bren Carrierek a brit expedíciós erőkkel (British Expeditionary Force) Franciaországban estek át a tűzkeresztségen, ahol a hadjárat sikertelen kimenetele végett az áthajózott állomány egésze – becslések szerint körülbelül ezer jármű [11] – odaveszett. Azok, melyek nem semmisültek meg, illetve javítható állapotban maradtak hátra, a német csapatok begyűjtötték a francia hadsereg eszközparkjával egyetemben. Ennek a hatalmas készletnek részét képezte Canon 25 mm S.A. Mle. 1934 is, mely az egyik legfontosabb francia páncéltörő löveg volt a háború kezdetén. [12] Egy gyaloghadosztály 52-vel, egy könnyű lovashadosztály 28-cal, egy könnyű gépesített hadosztály 24-gyel, egy páncéloshadosztály pedig 12-vel rendelkezett. A Wehrmacht 2,5 cm Pak 112(f) (S.A. Mle. 1934), illetve 2,5 cm Pak 113(f) (S.A.-L Mle. 1937) néven rendszeresítette őket. [13]

3. ábra: Osztrák löveg angol alapokon – 4,7 cm Pak(ö) auf Bren MG-Träger(e)

Mivel a Wehrmacht állományában nem állt rendelkezésre hasonló feladatkörű jármű [14], emiatt eredeti szerepkörében történő hasznosítása minimum nehézkes lett volna. Ennek következtében a lánctalpasokat elsősorban ellátójárműként, könnyű tüzérségi vontatóként, valamint különféle fegyverzet hordozójárműveként állították szolgálatba. Jelen cikk keretei között két improvizált példány kerül ismertetésre: a korábban bemutatott osztrák (3. ábra), illetve francia páncéltörő löveggel ellátott verzió (4. ábra). Mindkét esetben a főfegyverzetet a lehető legkevesebb részegység eltávolítása után helyezték el a felépítményen. Ez meggyorsította az átalakítást, azonban egy megfelelő állvány hiányában, mely biztosította a kellő oldalirányzást, a kezelők munkája számottevően megnőtt. Amennyiben a cél csak a tűzerő növelése volt, esetleg egy egyszerű önjáró löveg létrehozása, úgy kellő körültekintéssel alkalmazva jó szolgálatot tehetett. Bevetésükről mindeddig nem nem került elő megbízható információ, minden bizonnyal Nyugat-Európában maradtak, ahol főleg kiképzésre használhatták őket. [15] (A 4. ábrán látható kopár környezet azonban inkább az észak-afrikai hadszíntérre, esetleg Görögországra vagy Krétára hasonlít, így előfordulhat, hogy legalább egy, helyben zsákmányolt hordozójárművet módosították a könnyű löveg befogadására.)

4. ábra: Francia 25 mm-es páncéltörő löveg (S.A. Mle. 1934) egy Universal Carrierbe építve

---

Források és megjegyzések:

[1] David Fletcher: Universal Carrier 1936-48, The „Bren Gun Carrier” Story, Osprey Publishing, UK, 2005., 3.o., a továbbiakban The „Bren Gun Carrier” Story

[2] A könyv más részein VAD50-ként is jelöli a szerző, melyből az első két betű a gyártóra, a Vickers-Armstrongs-ra utal. The „Bren Gun Carrier” Story, 9.o.

[3] Kísérleti Motorizációs Hivatalként fordítható.

[4] The „Bren Gun Carrier” Story, 5-6.o.

[5] Az első szerződést, mely már így nevezi a járművet, 1939. április 1.-én írták alá 2275 jármű átadásáról. The „Bren Gun Carrier” Story, 10.o., 14.o.

[6] The „Bren Gun Carrier” Story, 9.o., 41.o. és https://www.wealdfoundation.org/inside-track/2-pounder-attack-carrier-australian-special/

[7] Összehasonlításképp, a Barbarossa hadművelet megindításakor, 1941 júniusában, a német páncélelhárító alakulatok nagyságrendileg 14.500 db 3,7 cm Pak 36, 1000 db 5 cm Pak 38 és 500 db cseh eredetű 4,7 cm Pak(t) páncéltörő löveggel rendelkeztek. Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Vol.1.: Origins and Evolution 1939-42, Osprey Publishing, UK, 2018, 231.o., továbbiakban The History of the Panzerjäger, Vol.1

[8] A Panzerjäger-Abteilung 525 és 560 egyenként 18 darab 4,7 cm Pak(ö)-t és 12 darab 3,7 cm Pak-t kapott (a konkrét típus vagy eredet nincs megjelölve).

[9] The History of the Panzerjäger, Vol.1, 52.o., 174.o.

[10] Hollandiában a Siderius, Svájban a Konstruktionswerkstätte Thun, Olaszországban pedig a Breda gyártotta licensz alapján. A Bredához később további cégek is csatlakoztak. Franz Kosar: Panzerabwehrkanonen 1916-1945, Motorbuch Verlag, 2018, 62-63.o., 73.o., 80.o., 85-86.o., illetve

[11] The „Bren Gun Carrier” Story, 19.o.

[12] Ebből a típusból 4225, a könnyebb, továbbfejlesztett változatból (Canon 25 mm S.A.-L Mle. 1937) 1285 darab készült el 1940. május 1.-ig.

[13] Tank Archives: Canon 25 mm S.A. Mle 1934: A “Baby” Gun for a Grown Up War

[14] Feladatkör szempontjából legközelebbinek a gépesített egységek Sd.Kfz. 250 és 251 páncélozott féllánctalpasai tekinthetők, méretét nézve pedig a VK 3.01 és VK 3.02 lőszerszállítók álltak közel hozzá.

[15] The History of the Panzerjäger, Vol.1, 170.o.

Képek forrása:

2. ábra: A szerző szerkesztése, az eredeti képek az alábbi weboldalakról származnak.

• Brit változat: reddit.com
• Kanadai változat: https://www.silverhawkauthor.com/post/2-pounder-qf-anti-tank-gun
• Ausztrál változat: https://en.wikipedia.org/wiki/Universal_Carrier, felhasználása a következő irányelvek figyelembevételével történik: Creative Commons BY-SA-3.0-de

3. ábra: https://www.valka.cz/4-7-cm-Boehler-auf-Selbstfahrlafette-Bren-e-t64027

4. ábra: https://www.valka.cz/2-5-cm-PaK-112-f-auf-Selbstfahrlafette-Bren-e-t225452

4,7 cm Pak(t) (Sfl.) auf Fgst. Pz.Kpfw. 35R 731(f)

A Renault R35 a legnagyobb számban szolgálatban álló gyalogsági harckocsi volt a francia hadseregben, s az egyetlen páncélos, melyet jelentős számban exportáltak.^[1] A franciaországi hadjárat után a teljes legyártott mennyiség közel fele, 800-840 példány, került német kézre.^[2] Ebből a hatalmas mennyiségből egy 1941. november 5.-i jelentés szerint a következő év elejéig mindössze 125 Renault R35 került bevethető állapotba.^[3]

A harckocsi teljesen más szempontok és doktrínák mentén lett megalkotva, mint a Wehrmacht harcjárművei. A francia igény egy olyan gyalogsági harckocsiról szólt, melynél a konstrukció egyszerűsége és az erős páncélvédelem állt a középpontban. Az egyszemélyes torony, a rádió hiánya, a löveg gyenge páncélátütési képessége és a gyenge mobilitás elfogadott kompromisszumok voltak. Nem úgy a német páncélos erőknél, ahol ezek jelentős tényezőknek számítottak. Ebből kifolyólag a típus nem került az elsővonalbeli alakulatokhoz, ehelyett kiképző/megszálló/partizánvadász egységek alárendeltségében teljesített szolgálatot. Például a 12. (különleges rendeltetésű) páncélosszázad (Panzer-Kompanie z.b.V.12) a Balkánon szolgált 1942-től egészen feloszlatásáig. A század (később zászlóaljjá szervezve) az 1943. július – 1944. november közötti jelentéseikben 2-17 darab bevethető Renault R35 szerepel.^[4]

1. kép: A Renault R35 alvázán kialakított páncélvadász – figyeljük meg az eredeti felépítményen túlnyúló dobozszerű küzdőteret

A típus történetének egy másik szála egy 1940. december 23.-i paranccsal kezdődött, melyben utasították a Wa Prüf 6-ot^[5] egy önjáró páncélvadász megalkotására a gyalogoshadosztályok számára. Bázisjárműnek a Renault R35-öt, míg fő fegyverzetnek a cseh eredetű 4,7 cm Pak 36(t) – eredeti nevén KPÚV vz. 38 – páncéltörő löveget választották. A kisméretű harckocsit alaposan átalakították: a tornyát eltávolították, a helyére pedig 20-25 mm-es lemezekből készítették el a felülről nyitott felépítményt, melyben a löveg és a rádió foglalt helyet. A lőszerkészletnek egy külön tároló került kialakításra a motortér felett. Háromfős személyzet kezelte a 10,9 tonnás harcjárművet: a parancsnok/irányzó, valamint a töltőkezelő a küzdőtérben, a járművezető a páncéltest elejében látta el feladatait.

A járművek átalakításával az Alkettet bízták meg, ahol 1941 februárjában megkezdték a kétszáz darabos megrendelés teljesítését. A gyártás 1941 októberében fejeződött be, mely idő alatt 174 páncélvadász és 26 parancsnoki változat^[6] készült el.

A Barbarossa hadművelet kezdetére három egységet, az 559., 561. és 611. páncélvadász zászlóaljat (Panzerjäger-Abteilung 559, 561, 611) fegyvereztek fel ezekkel járművekkel. Debütálásukat mi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy alig másfél héttel később parancs érkezett az egységek vontatott páncéltörő ágyúkkal való (újra)felszerelésére.^[7] A kudarc oka elsősorban a bázisjármű gyenge meghajtórendszere és futóműve volt. Az eredetileg teherautókba szánt 82 LE-s Renault 447 benzinmotor ideális körülmények között sem volt megbízhatónak mondható, amint pedig az időjárás elkezdett téliesre fordulni, lényegében működésképtelenné vált^[8]. A jármű ráadásul hajlamos volt sáros, laza talajon elakadni, aminek a kiküszöbölésén évekkel korábban a francia mérnökök is dolgoztak, így hozva létre a továbbfejlesztett futóművel ellátott Renault R40 harckocsit. Mindezek ellenére a megmaradt páncélvadászokat nem vonták ki teljesen a szolgálatból, hanem főleg nyugaton állomásozó egységek alárendeltségében használták egészen a háború végéig.

---

Források és megjegyzések:

Képek forrása: https://panzerserra.blogspot.com/2019/08/47-cm-pakt-auf-panzerkampfwagen-35-rf.html

A kiemelt kép jobboldalán egy Renault R35 gyalogsági harckocsi található a zsákmányolt példányokra jellemző kétrészes búvónyílásfedéllel. A kép baloldalán egy páncélvadásznak átalakított példány látható hátulról, ahonnan jól megfigyelhető a lőszertároló kialakítása.

^[1] Lengyelország 100 darabot rendelt, ebből 50 érkezett meg 1939 nyarán, még a háború kitörése előtt. Néhány példány részt vett a harcokban, nagyobb részük Romániába, illetve hazánkba távozott. Románia szintén rendszeresítette a típust, még a gyártási jogok vásárlását is tervezték, mely végül nem valósult meg, de 41 darab R35 leszállításra került a francia vereség (1940. június) előtt. Jugoszlávia 54 harckocsit vásárolt, melyek megütköztek a német csapatokkal 1941 áprilisában. Továbbá a semleges Törökország állított még hadrendbe egy 50 páncélost számláló zászlóaljat. – Steven J. Zaloga: French Tanks of World War II (1) – Infantry and Battle Tanks, Osprey Publishing, UK, 2014, 22-23.o.

^[2] Walter J. Spielberger, Hilary L. Doyle: Beute-Kfz. und-Panzer der Wehrmacht, Vollkettenfahrzeuge, Motorbuch Verlag, 2021, 61.o., továbbiakban Beute-Kfz. und-Panzer der Wehrmacht

^[3] Thomas L. Jentz, Werner Regenberg: Panzer Tracts No. 19-1 Beute-Panzerkampfwagen – Czech, Polish and French Tanks Captured from 1939 to 1940, 2007, 19-17.o.

^[4] BArch RH10/217: Gliederung, Zustand (materielle und personelle Lage) und dgl. der Panzer-Regimenter, -Abteilungen und -Kompanien

^[5] A hadsereg fegyverzetügyi hivatalának (Heereswaffenamt) harckocsi- és gépjárműfejlesztésért felelős részlege.

^[6] A parancsnoki változat ugyanazt a felépítményt kapta, mint az alapváltozat, azonban a főfegyverzetet eltávolították és helyére egy MG34 került egy Kugelblende 30 géppuskatartóba, melyet eredetileg harckocsik számára terveztek. Érdekesség, hogy nem minden parancsnoki járművet láttak el vele.. Beute-Kfz. und-Panzer der Wehrmacht, 70.o.

^[7] 1941. július 3.-án, pontosan 11 nappal a hadművelet megindulása után, utasítás érkezett az 559. és a 611. páncélvadász-zászlóaljak 37 mm-es Pak 36-ra való átfegyverzésére. A 9. hadsereg hadinaplójának egy július 4.-i bejegyzése szerint a Pz.Jg.Abt. (Sfl.) 561 szintén átalakítás alatt állt és a folyamat befejezéséig az egységet a hátországban állomásoztatták. – Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 7-1, Panzerjaeger (3.7 cm Tak to Pz.Sfl.Ic) development and employment from 1927 to 1945, p.7-62, a továbbikban Panzer Tracts No. 7-1

^[8] Panzer Tracts No. 7-1, p.7-63

Panzerselbstfahrlafette 2 für 7,62-cm-Pak 36 “Marder III”

A páncélvadász a keleti front keserű tapasztalataiból született, mikor a német csapatok azzal szembesültek, hogy nincs hatékony fegyverük a T-34 közepes és KV nehézpáncélosok ellen. Ezért fél évvel a Barbarossa megindulása után, 1941. december 22.-én hoztak döntést egy önjáró harcjármű létrehozásáról^[1], melynek fő fegyverzetéül a nagy mennyiségben zsákmányolt 76,2 mm-es F-22 tábori löveget (M1936 hadosztálylöveg) szánták. Eredeti szerepkörében 7,62 cm Feldkanone 296 (r) néven rendszeresítették, azonban ahhoz, hogy páncéltörő ágyúként is eredményesen használhassák, az alábbi módosításokat hajtották végre:

• csökkentették a lövegpajzs magasságát – ez ugyan csökkentette a lövegcső emelkedési szögtartományát (azon szögek összessége, melyet a lövegcső a vízszintessel bezárhat), de ezt elfogadhatónak ítélték,
• alkalmassá tették a 75 mm-es német lőszerek tüzelésére a závárzat módosításával, és
• csőszájfékkel látták el.^[2]

Az átalakítás után az eszköz a Pak 36(r) nevet kapta, melyből 1942. június 1.-ig nem kevesebb, mint 229 darab került leszállításra.^[3] Erre a programra azért volt szükség, hogy a páncélelhárító egységek minél előbb és minél nagyobb számban rendelkezzenek a megfelelő eszközökkel. Az 1. ábrán látható diagramon a legelterjedtebb típusokkal^[4] került összevetésre az orosz löveg (zöld oszlop), melynek páncélátütő képessége jelentősen meghaladta a német és cseh ágyúkét. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a Pak 36(r) ezzel párhuzamosan sokkal nehezebb volt, nem véletlen, hogy alkalmazását (részben) önjáró alvázra helyezve képzelték.

1. ábra: A Wehrmacht legelterjedtebb páncéltörő lövegeinek összehasonlítása a Pak 36(r) teljesítményével^[5]

Hordozójárműnek a cseh ČKD^[6] bevált termékét, a Wehrmachtnál Panzer 38(t) néven ismert páncélost választották. A torony eltávolítása után a felépítményt csak a szükséges mértékben változtatták, hogy a löveget megfelelően el tudják helyezni és valamennyi védelmet biztosítsanak a személyzet számára. A páncéltest 25-15 mm-es páncéllemezekből készült, míg a felépítmény szemből 14,5 mm, oldalról 10 mm vastag lemezekből állt. A négyfős személyzet 30 darab 76,2 mm-es lövedék^[7] felett rendelkezett (lőszerszállító utánfutó nélkül^[8]), ezt 1200 darab 7,92 mm-es géppuskalőszer egészítette ki az MG 37(t) ellátásához. A harcjármű üzemanyagtankja 218 liter üzemanyagot tudott befogadni, mely közúton 185 km megtételére volt elegendő. Összesen 344 darabot gyártottak ebből a változatból 1942 márciusa és októbere között, további 19-et pedig tábori körülmények között alakítottak át javításra szoruló Pz.Kpfw. 38(t) páncélosokból.

A harcjármű Panzerselbstfahrlafette 2 für 7,62-cm-Pak 36-ként érkezett meg a csapatokhoz, azonban nem meglepő módon nem így, hanem későbbi nevén – Marder III – vált ismertté (részletesebben a szériáról itt). A jármű egyike volt a sok improvizált megoldásnak, melyekkel próbálták áthidalni azt az időszakot, amíg egy megfelelő páncélvadász szolgálatba nem áll. A löveg meggyőző teljesítményét ellensúlyozta a magas és nyitott felépítmény, azonban megfelelően – nem harckocsiként vagy rohamlövegként – alkalmazva veszélyes ellenfélnek bizonyult a szovjet páncélosokkal szemben.

---

Források és megjegyzések:

A kiemelt kép a Német Szövetségi Archívum képtárából (Bundesarchiv, Bild 101I-217-0485-28) származik, felhasználása az alábbi licensz figyelembevételével történik:  Creative Commons BY-SA-3.0-de

^[1] Walter J. Spielberger: Die Panzer-Kampfwagen 35 (t) / 38 (t) und ihre Abarten, Motorbuch Verlag, 2013, 109.o.

^[2] Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Volume 2: From Stalingrad to Berlin 1943-45, Osprey Publishing, 2020, 13.o. – továbbiakban Anderson

^[3] Anderson, 13.o.

^[4] A 3,7 cm Pak 36-ból nagyságrendileg 14500, az 5 cm Pak 38-ból 1000, míg a cseh eredetű 4,7 cm Pak (t)-ből 500 darab állt 1941 júniusában szolgálatban. Anderson, 11.o.

^[5] Az egyes lövegek adatai hagyományos páncéltörő lövedékkel (nem keménymagvas), a függőlegeshez képest 30°-ban döntött páncéllemezzel szemben értendő. A diagram elkészítéséhez használt források: Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Volume 1: Origins and Evolution 1939-42, Osprey Publishing, 2018, 157.o., 293.o. és https://panzerworld.com/armor-penetration-table

^[6] Českomoravská Kolben-Daněk cseh vállalat, a német megszállás alatt Böhmisch-Mährische Maschinenfabrik (BMM) néven működött.

^[7] A löveget úgy módosították, hogy befogadhassa a 75 mm-es lőszereket is, ezzel megkönnyítve a lőszerellátást. Ekkor az eredeti 30 darab helyett 38 darabot málházhattak a járműbe.

^[8] A páncélvadászok szűkös lőszerkészletét kiegészítendő, Sd.Ah. 31 típusjelű utánfutót kapcsolhattak hozzájuk, mely 64 darab lövedék tárolását tette lehetővé. http://www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Trailers /Special_trailers /Sd__Ah__31/sd__ah__31.html

Német páncélvadász orosz alapokon, francia fegyverzettel

A T-26-os és a BT sorozat harckocsijai a szovjet páncéloserők gerincét alkották a 30-as években. A Barbarossa hadművelet megindulásakor még mindig a páncélosállomány 80 %-át adták, azonban ezek nagy része odaveszett az első hónapok küzdelmeiben.^[1] A Vörös hadsereg veszteségeinek egy jelentős része műszaki meghibásodás vagy üzemanyaghiány miatt következett be, így sok harckocsi – köztük T-26-k is – került szinte sértetlenül a német hadsereg kezére. Viszonylag kis számban rendszeresítették, frontvonalbeli alakulat egyet sem kapott belőlük, elsősorban biztosítási, rendvédelmi és partizánvadász feladatokra vetették be. Ennek alapvetően két oka volt: egyrészt a konstrukció felett eddigre már eljárt az idő, az első példányok már közel tíz évesek voltak, másrészt az elérhető csekély pótalkatrész készletek nem tették lehetővé nagyobb egységek felállítását.

Eredeti formájában ugyan nem vett részt német oldalon komolyabb összecsapásokban (lásd részletesebben itt: Beute-Panzerkampfwagen I.), egy különlegesen átalakított változata azonban eljutott a frontvonalba. Néhány példánynak eltávolították a tornyát és egy francia eredetű 7,5 cm Pak 97/38 páncéltörő löveget helyeztek a páncéltest elejére. A jármű többi részét nem módosították, ezért menetteljesítménye minden bizonnyal maradt, amilyen volt. A meghajtásról egy 93-96 LE-s^[2] benzinmotor gondoskodott, mely a 9,5-10 tonnás gépet legfeljebb 31 km/h sebességgel mozgathatta.

A löveg eredetileg Canon de 75 modèle 1897 néven készült és az első világháborúban a francia hadsereg legelterjedtebb tábori lövegeként szolgált.^[3] A Wehrmacht a lengyel és a francia hadjárat során^[4] jutott hozzá nagyobb mennyiséghez, melyet a szovjet harckocsik jelentette fenyegetés hatására alakítottak át páncéltörő ágyúvá. A löveget a Pak 38 lövegtalpára erősítették és csőszájfékkel látták el.

Lövedék neve	Típusa	Súlya	Kezdősebesség	Páncélátütés
7,5 cm K.Gr.Pz (p)[5]	APCBC-HE[6]	6,80 kg	570 m/s	100 m: 61 mm; 1000 m: 58 mm
7,5 cm Gr. 38/97 Hl/A (f)	HEAT[7]	4,40 kg	450 m/s	75 mm (távolságtól függetlenül)[8]
7,5 cm Gr. 38/97 Hl/B (f)	HEAT	4,57 kg	450 m/s	75 mm (távolságtól függetlenül)
7,5 cm Gr. 15/38 Hl/A (f)	HEAT	4,57 kg	450 m/s	75 mm (távolságtól függetlenül)
7,5 cm Gr. 38/97 Hl/C (f)	HEAT	4,80 kg	450 m/s	90 mm (távolságtól függetlenül)[8]

1. táblázat: A 7,5 cm Pak 97/38 lőszereinek ismertetése ^[9]

1. ábra: 7,5 cm Pak 97/38 auf Pz.Kpfw 740(r), azaz francia löveg orosz alvázon német felségjel alatt^[10]

Az így létrejött páncélvadászt – hivatalos nevén 7,5 cm Pak 97/38 auf Pz.Kpfw 740(r) – a fennmaradt jelentések szerint egyetlen egység alkalmazta, az 563. páncélvadászosztály 3. százada (3./Pz.Jg.Abt. 563). 1943. október 8.-án tíz darabbal rendelkeztek, ebből öt volt bevethető állapotban és öt darab javítás alatt állt. 1944. január 7.-én még mind a tíz harcjármű bevethető állapotban volt, azonban 1944. március 1.-én a zászlóalj már azt jelentette, hogy Marder III páncélvadászok érkeztek az egységhez.^[11]

---

Források és megjegyzések:

A kiemelt kép forrása: http://beutepanzer.ru/Beutepanzer/su/t-26/t-26_spg/spg.htm, Letöltve: 2021. október 31.

^[1] Robert Forczyk: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1941-1942, Schwerpunkt Kiadó, 2019, 48.o.

^[2] A T-26-os későbbi változatainak motorteljesítménye a fejlesztéseknek köszönhetően megnőtt. Mivel nem áll rendelkezésre információ, hogy melyik változatot/változatokat alakították át, ezért a pontos érték sem adható meg. Steven J. Zaloga: T-26 Light Tank – Backbone of the Red Army, Osprey Publishing, UK, 2014, 19-20.o.

^[3] A francia hadsereg 1914-ben 4780, míg 1918-ban már 6039 darab 75 mm-es löveggel rendelkezett. Steven J. Zaloga: The French 75 – The 75 mm M1897 field gun that revolutionized modern artillery, Osprey Publishing, UK, 2020., 24.o., továbbiakban Zaloga

^[4] A lengyel hadjáratban 860, a nyugati hadjáratban pedig körülbelül 2440 darab M1897 löveget zsákmányoltak a német csapatok, jelentős mennyiségű tartalék lövegcső és egyéb alkatrésszel egyetemben. Zaloga, 42-43.o.

^[5] A löveghez az eredeti francia lőszerek mellett német tervezésű és más országok által rendszeresített típusokat is használtak. Az említett típus lengyel eredetű, amire az elnevezésben szereplő “(p)” jelőlés utal.

^[6] Armour-piercing, Capped, Ballistic-capped with High Explosive filling – süveges páncéltörő lőszer kiegészítő ballisztikai süveggel és robbanóanyaggal töltve

^[7] High Explosive, Anti-Tank – nagy robbanóerejű páncéltörő lőszer

^[8] A hivatkozott weboldallal ellentétben a 7,5 cm Gr. 38/97 Hl/A-hoz 70 mm-t, a 7,5 cm Gr. 38/97 Hl/C típusú gránáthoz pedig 100 mm páncélátütési képességet említ a szerző. Zaloga, 44.o.

^[9] https://panzerworld.com/7-5-cm-pak-97-38-l-36

^[10] A kép forrása: http://beutepanzer.ru/Beutepanzer/su/t-26/t-26_spg/spg.htm, Letöltve: 2021. május 13.

^[11] Az idézett jelentés Sfl 38(t)-ként hivatkozik a harcjárművekre, mely rövidítés a Panzer 38 (t) alvázán kialakított önjáró harcjárműre – ismertebb nevén a Marder III-ra – utal. Három változatban készültek, az első még szovjet 76,2 mm-es löveggel (eredeti megnevezése Panzerselbstfahrlafette 2 für 7,62-cm-Pak 36), a későbbi változatokat már a német Pak 40-sel szerelték fel, ezek a Panzerjäger 38(t) für 7,5 cm-Pak 40 Ausf.H. (Sd.Kfz. 138) és Panzerjäger 38(t) für 7,5 cm-Pak 40 Ausf.M. (Sd.Kfz. 138) hivatalos megjelölést kapták. Walter J. Spielberger, Hilary L. Doyle: Beute-Kfz. und-Panzer der Wehmacht, Vollkettenfahrzeuge, Motorbuch Verlag, 2021, 114-115.o., 119.o., 157.o.

Miért állt oly kevés szovjet páncélos német szolgálatban?

1941. június 22.-én hajnalban kezdetét vette a Barbarossa hadművelet, mely egy majdnem négy teljes éven át tomboló konfliktust indított Németország és a Szovjetunió között. A Vörös Hadsereg a német támadás megindulásakor 18.700 üzemképes harckocsival rendelkezett, további 4500 pedig javítás alatt állt.^[1] A soha korábban nem látott méretű páncélos haderőből azonban szeptember elejéig több mint 15.000 darab került veszteséglistára^[2], amely többszöröse volt annak a mennyiségnek, amivel a német hadsereg megindította hadjáratát.^[3]

Az első hónapok győzelmei során rengeteg szovjet páncélos maradt az elfoglalt területeken, melyek egyrészt páratlan betekintést engedtek a másik fél eszközeinek technikai megoldásaiba, másrészt lehetőség nyílt ezen harceszközök hasznosítására. Ekkora mennyiségből több páncéloshadosztályt is fel lehetett volna szerelni, hasonlóan ahhoz, ahogy a cseh eredetű LT vz. 35 és LT vz. 38^[4] vagy a francia Somua S35, illetve Hotchkiss H35/H39^[5] harckocsikkal tették. Azonban a fennmaradt jelentések alapján legfeljebb csak szakasz vagy század nagyságú egységeket szereltek fel a zsákmányolt harckocsikkal. Így adódik a kérdés: miért nem állított szolgálatba a német hadsereg nagyobb mennyiségben szovjet harckocsikat?

Ami biztos, hogy a kezdeti szándék megvolt erre, hiszen az OKH^[6] már 1941. július 3.-án kiadott egy utasítást arra vonatkozóan, hogy az ellátóegységeket fel kell készíteni a zsákmányolt harckocsik (Beute-Panzer) fogadására. Ennek végrehajtására külön parancsnoki részlegeket állítottak fel. Két nappal ezt követően az OKH utasította az elfoglalt területek biztosítását végző hadosztályokat (Sicherungs-Divisionen), hogy állítsanak fel egy-egy olyan harckocsiszakaszt, melyeket a zsákmányolt páncélosokkal szerelnek fel.^[7]

Az orosz páncélosok felkutatása és szolgálatba állítása bár erősen limitáltan, de folyamatosan zajlott. Például a Dél Hadseregcsoport mögöttes területein működő biztosító hadosztályok a kiadott parancsnak megfelelően felállították a maguk harckocsiszakaszait és az alábbi eszközöket jelentették: a 213. és a 454. 5-5 páncélossal, a 444. biztosító hadosztály pedig 3 páncélgépkocsival és 2 páncélossal rendelkezett.^[8] Mindezek után kissé meglepő, hogy az OKH 1941. november 1.-én parancsba adta, hogy a hadseregcsoportok mögöttes területeire egyenként további húsz darab francia Hotchkiss-Pz.Kpfw (Hotchkiss H35/39) típusú harckocsit utaljanak ki.^[9] Az már egy másik kérdés, hogy 1942 januárjára ezek közül mindössze az Észak Hadseregcsoport kapta meg a tervezett négy szakasznyi harckocsit, a másik két hadseregcsoporthoz egy sem jutott.^[10]

Egy 1941. november 5.-én keltezett jelentés, melyet az OKH/Organisations-Abteilung III jegyzett, részletesen ismerteti milyen problémák akadályozták a szovjet harcjárművek nagyobb léptékű hasznosítását.

„Az Oroszországban zsákmányolt több ezer páncélost használható állapotba kell hozni, ezt azonban a következő problémák akadályozzák:

• a páncélosok közül sok olyan súlyosan sérült a harcokban, hogy legfeljebb ócskavasként hasznosíthatók,
• a sértetlen járművek jelentős része nélkülöz fontos részegységeket, melyeket vagy maguk a szovjetek távolítottak el/tettek tönkre vagy a saját csapataink vitték magukkal,
• sok szovjet páncélos, mely javításra érdemes, 40, illetve 52 tonnát nyomnak, így a német műszaki mentő/vontató járművek nem képesek azokat mozgatni.

Ezeket a páncélosokat azonban legfőképpen azért nem tudjuk hasznosítani, mert a rendelkezésünkre álló rövid időben a műszaki csapataink a saját páncélosaink műszaki mentését, javítását és újbóli szolgálatba állítását sem képesek ellátni, figyelembe véve, hogy egyes nem javítható harcjárműveket vissza kell küldeni a hátországba nagyjavításra. Mindezek miatt (1941) október végéig mindössze 100 orosz páncélost vettünk használatba biztosítási feladatokra vagy hoztunk be javításra.* A még kint a mezőkön heverő orosz páncélosok jelentős része, melyek számát 10 ezer fölé becsülik, az egész telet a szabadban fogják tölteni, ennélfogva további hasznosításuk lehetetlen.”^[11]

(*1941-ben mindösszesen 16 T-26-os és 15 BT sorozatú harckocsit javítottak meg és utaltak az újonnan szervezett páncélos szakaszoknak/századoknak [Beute-Panzer-Züge/Kompanien], melyek a biztosító hadosztályokon/ezredeken [Sicherungs-Divisionen/Regimenter] belül teljesítettek szolgálatot a mögöttes területeken.^[12])

1. ábra: Egy PzKpfw IV személyzete próbál vontatókötélre venni egy elhagyott szovjet KV-1-t^[13]

A jelentésből látható, hogy a másik fél harcjárműveit már begyűjteni sem volt egyszerű feladat, hiszen a műszaki csapatok többlet kapacitással nem rendelkeztek. A szovjet nehézpáncélosok, mint a KV-1 és KV-2, nehezebbek voltak annál, mint amire a műszaki mentő egységeket kiképezték és felszerelték, így ezek vontatása során improvizált megoldásokhoz kellett folyamodni (1. ábra). Ráadásul azzal, hogy a szovjeteknek sikerült a hadiipar jelentős részét keletre menekíteni, megakadályozták azt, hogy a németek megfelelő mennyiségben szerszámokhoz és pótalkatrészekhez jussanak. Ezáltal a sérült, valamint javításra szoruló páncélosok a szükséges alkatrészek és szerszámok hiányában egy kisebb meghibásodás után is végleges veszteséggé válhattak.

2. ábra: Német katonák egy elhagyott BT-7 harckocsit vizsgálnak^[14]

Az egyégekhez kiutalt és használatba vett páncélosok javarészt a T-26-os és BT könnyű harckocsik közül kerültek ki, mivel 1941-ben a szovjet gépesített hadtestek üzemképes állományának 80%-át ezek a típusok adták.^[15] Ahogy a harckocsizók elkezdték használni és megismerni a zsákmányolt harcjárműveket, tapasztalataikat különböző jelentésekben foglalták össze. Az alábbi riport az Északi Hadseregcsoport hátországában szolgálatot teljesítő katonáktól származik, 1942. február 26.-ról:

„Pusztán abból a tényből, hogy a zsákmányolt orosz páncélosok jelentős része mindenféle ellenséges behatástól mentesen került a kezünkre, egyesek arra a következtetésre juthatnak, hogy ezen járművek szerkezete és kialakítása alapjaiban hibás. Nagyjavítást követően, mely során a gépeket teljesen szétszerelték, majd a legnagyobb elővigyázatossággal összeszerelték, újra és újra lerobbannak, melyeket kizárólag hibás tervezésre és alacsony gyártási minőségre vezethetőek vissza.

A következő problémák fordulnak elő rendszeresen:

• T 26: A kuplungtárcsa bevonata már rövid táv megtétele után is erősen kopik, mivel a tárcsa mérete túl kicsi az azt érő nyomaték nagyságához képest. A kormánymű megbízhatatlan, mert benne található szalagfékek (melyek segítenek az adott oldali lánctalp lefékezésében, s ezáltal az elfordulásban) könnyen túlmelegednek. A rendelkezésre álló motorolaj nem megfelelő a léghűtéses motorban előforduló magas hőmérséklethez, ennek következtében a csapágyak sérülhetnek, illetve beragadhatnak. Nemrég német motorolaj érkezett, az ezekkel való tesztek néhány napon belül megkezdődnek. A lánctalpak hajlamosak leesni, mert a csapszegek nem megfelelőek.

• B.T. (Christi): A hibák elsődleges forrása a sebességváltó, mely túl gyenge ahhoz, hogy az erős motorral kombinálva biztosítani tudja az elvárt nagy sebességet. Ezen felül terepen haladva, mikor hosszabb ideig alacsonyabb fokozatban van, könnyen túlterhelődik. A T 26-hoz hasonlóan a problémák folyamatosan fennállnak, köszönhetően a rossz tervezésnek és nem megfelelő anyagválasztásnak. A hibák továbbá érintik az elektromos rendszert, az üzemanyag rendszert, ez hajlamos leállni és az olaj keringés sem megfelelő…

A zsákmányolt orosz páncélosok tűzerejéről szólva, a géppuskákat nem lehet az irányzékhoz beállítani, mert mereven rögzítve vannak. Lőgyakorlaton közeli célpontokra tüzelve 180 lövedékből egy sem találta el a célt. Összességében elmondható, hogy ezen harckocsik egy egységbe koncentrálva nem alkalmazhatók. Amennyiben vasúton a felhasználás helyére szállítják, úgy korlátozottan használhatók, mint mobil bunkerek.”^[16]

A fenti jelentés elsőre meglepő lehet, főleg annak fényében, hogy a Vörös hadsereg két legfontosabb típusáról ad lehangoló képet. A helyzet jobb megértéséhez azonban le kell szögezni: a német invázió megindulásakor már mindkét konstrukció mögött egy évtized szolgálat állt és túl voltak fénykorukon. A 30-as évek első felében megfogalmazott elvek alapján tervezett harcjárműveket egy rohamtempóban létrehozott szovjet nehézipar állította elő, amely e két típus tömegtermelése során szerezte meg első komolyabb tapasztalatait. Gyártásuk 1940-41-ben fejeződött be annak érdekében, hogy az utódtípus, a T-34-es gyártásához rendelkezésre álljon a megfelelő kapacitás.

Az idézett jelentések alapján a korábban feltett kérdést, hogy a német hadsereg miért nem rendszeresítette nagyobb számban a hátrahagyott szovjet eszközöket, a következőképpen válaszolhatjuk meg. Mivel a harckocsigyárakat nem sikerült elfoglalni, ezért a meglévő pótalkatrész készleteket sem fenntartani, sem pótolni nem tudták. Enélkül a harcjárművek hosszútávú üzemben tartása nem lehetséges, a sérült vagy meghibásodott járművek javítása határozott időn belül ellehetetlenül. Azokat a páncélosokat, melyeket használatba vettek, főként tüzérségi vontatóként (Zugmaschine), műszaki mentőként (Bergepanzer) vagy a mögöttes területeken biztosítási és partizánvadász feladatokra alkalmazták. Megjelenésük időszakosan enyhítette a támogató járművek hiányát és jó szolgálatot tettek mindaddig, amíg működésüket biztosítani tudták.

---