A kiemelt kép forrása: FT 17 in german service number 122 | World War Photos
Alter Beutepanzer
Szerző: Levai Peter
Lánctalpas lőszerszállítók II.
Geschützwagen II für Munition (Sd.Kfz. 124) “Wespe”
A német páncéloshadosztályok tüzérségét már a kezdetektől fogva kiemelt figyelem kísérte. A münsteri gyakorlótéren 1935 augusztusában tartott hadgyakorlat tapasztalatairól szóló jelentésben az olvasható, hogy a tüzérezred két zászlóaljából az egyiket önjáró lövegekkel tervezték ellátni.[1] A döntéshozók igyekeztek biztosítani a megfelelő eszközöket, azonban a korlátozott gyártókapacitás nem tette lehetővé ilyen járművek létrehozását azokban az években, mikor a harckocsik előállítása sem tudott lépést tartani az igényekkel.
Bár elkezdődött több dedikált harcjármű fejlesztése is a következő években, sorozatgyártásig egyik sem jutott el, emiatt áthidaló megoldásra volt szükség. 1942. július 14.-én született meg a döntés egy Pz.Kpfw. II bázisán létrehozandó önjáró lövegről[2], melyet a 10,5 cm-es le.F.H. 18 könnyű löveggel terveztek felfegyverezni. A prototípus tesztelését követően a gyártás 1943 februárjában indult meg és az alábbi ütemben zajlott:
A tervek szerint 1943 április végéig kétszáz darabot kellett volna átadni az Ursus-Famonak a kurszki offenzívára való készülés jegyében – ezt az erőfeszítést tükrözi az áprilisban elkészült nagyszámú Wespe. A véges kapacitások miatt az első ellátójárművek csak júniusban gördültek ki az üzemekből.[3] A gyártás megindulásakor úgy tervezték, hogy minden negyedik járművet lőszerszállítóként szállítanak le, mindez 250 darabot jelentett volna az eredeti 1000 darabos megrendelés teljesítése esetén. 1943 augusztusában azonban ezt felülbírálták, így a korábban leszerződött mennyiséget 835 darabra csökkentették, melyből végül 159 ellátójármű – a legyártott mennyiség közel ötöde – került átadásra[4].
A jármű felépítése megegyezett az alapváltozattal (motor a páncéltest közepén, a nyitott küzdőtér hátul), az egyetlen lényeges különbséget a löveg hiánya jelentette. A lövegpajzs eltávolításával a felépítményen keletkező nyílást egy 10 mm vastag acéllemezzel fedték be, valamint a felszabadult helyen további lőszertároló rekeszek kerültek kialakításra. A háromfős személyzet számára egy Funksprechgerät f állt rendelkezésre az egység járműveivel való kommunikációra, a kezelők egymással pedig a Bordsprechgerät segítségével beszélhettek.[5] A Funksprechgerät f további funkciója a tüzérségi megfigyelőkkel való kapcsolattartás volt.[6] A másodlagos fegyverzet a helyén maradt, így az alapvető önvédelmi képesség biztosított volt[7]. A Wespe gyártása során átesett néhány apróbb módosításon, például elhagyták az egyik fényszórót, valamint több részletben megerősítették a futóművet, melyeket a szállító változat is magán viselt.
Az alábbi ábrán némi kontextusba helyezve látható a jármű által szállított muníció (90 db)[8] – ezek típusa a rendelkezésre álló készletektől függött, az itt látható felosztás három önjáró löveg előírás szerinti készletén alapszik.
A harcjárműre alapozott lőszerszállító változat rendszeresítése több előnnyel is járt:
- egyszerűen biztosítható volt a pótalkatrész-ellátás és a kezelők kiképzése,
- szükség esetén tábori körülmények között is visszaalakíthatták önjáró löveggé,
- tárolókapacitása lehetővé tette három Wespe munícióval való feltöltését, melyet az ütegek megszervezésénél figyelembe is vettek.
Hátrányok:
- szinte minden előnye az alapkonstrukcióval való hasonlóságon alapszik
- emiatt más harcjárművekkel felszerelt egységeknél nem volt célszerű alkalmazni
- egy újabb kis sorozatban készülő specializált jármű lett
Egy önjáró könnyű tüzérüteg – Batterie le.Feldhaubitze 18/2 (6 Gesch.) (Sfl.) – hat lövegből állt, melyet két lőszerszállító egészített ki. A páncéloshadosztályok tüzérezredének (Artillerie-Regiment) egyik osztályát két könnyű, illetve egy szintén hatlöveges nehézütegből szervezték meg.[8] A járművek 1943 májusától kezdtek megérkezni az egységekhez és a kurszki offenzívában részt vevő hadosztályok közül hat időben fel tudta szerelni könnyű ütegeit Wespékkel. Decemberre – hármat kivéve – minden páncéloshadosztály az előírt számú könnyű önjáró löveggel rendelkezett.[9]
A lőszerszállítók tevékenységéről nem sok információ maradt fenn, azonban közvetve, az önjáró lövegekről szóló jelentésekből legalább következtethetünk, hogy milyen lehetett ellátni ezeket az egységeket. Egy a 103. páncélos tüzérezred II. zászlóalja (II./Panzer-Artillerie-Regiment 103) által jegyzett jelentés[10] a kurszki offenzíva idejéből például tartalmazza az alakulat lőszerfelhasználását (lásd ábra – a harmadik nehézüteg adatai nélkül).
A tüzérek egy másfél hónapos időszak alatt ellőtték az átadáskor kiutalt mennyiség 4-9-szeresét, ami jelzi az összecsapások intenzitását. Tették mindezt időszakos lőszerhiány és a veszteségek ellenére (a 4. üteg egyik lövegét már az első nap elveszítették). A készletek szállításáról a két Wespe mellett néhány[11] háromtonnás teherautó gondoskodott, azonban nehéz terepen vagy a frontvonalhoz közel nem minden esetben használhatták őket. A lőszerszállítókra emiatt fontos szerep hárult, hogy a folyton változó körülmények közepette biztosítsák a muníció folyamatos áramlását.
A Wespe megérkezésével a páncélos csapatok megkapták azt a mobil tüzérségi támogatást, amelyre az első hadgyakorlatok óta vágytak. A lőszerszállító változat létrehozásával a megfelelő támogató járművek is elkészültek, melyek fontosságát mi sem jelzi jobban, minthogy a kapacitáshiánnyal küzdő német ipar erőforrásaiból egy szelet nekik is jutott. A járművek egészen a háború végéig rendszerben maradtak a könnyű ütegeknél, ahol értékes szolgálatot nyújtottak.
Források, megjegyzések:
A kiemelt kép felhasználása az alábbi licensz figyelembevételével történik: Creative Commons BY-SA-3.0-de
[1] Thomas Anderson: Panzerartillerie – Firepower for the Panzer Division, Osprey Publishing, 2019., 48.o., továbbiakban Anderson
[2] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 10-1 – Artillerie Selbstfahrlafetten from Pz.Sfl.IVb to Hummel-Wespe, Panzer Tracts, 2012., 10-1-10.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 10-1
[3] Anderson, 154.o.
[4] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 23 – Panzer Production from 1933 to 1945, Panzer Tracts, 2011., 23-72.o.
[5] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-14.o.
[6] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 11-1 – Panzerbeobachtungswagen (Armored Observation Vehicles), Sd.Kfz.253 to Pz.Beob.Wg. Panther, Panzer Tracts, 2003, 11-34.o.
[7] Bundesarchiv RH10/102: Mustergliederungen sowie Gültigkeitslisten für Kriegstärkenachweisungen und KAN für Panzer und Panzergrenadier-Divisionen sowie Grenadier-Regimenter und Panzer-Artillerie-Regimenter. – A K.St.N. 431 szervezeti leírásban megtalálható az ellátójárművek fegyverzetének ismertetése.
[8] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-10, 10-1-12.o. – A Wespe önjáró löveg D2020 kézikönyvében a lőszerkészletnek 32 darabot adnak meg, azonban a gyakorlatban csak 30 lövedéket, illetve a hozzátartozó hajtótölteteket málházták. Az ábra a szerző saját szerkesztése.
[9] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-74.o. – A nehézüteget 15 cm-es tarackokkal felszerelt Hummel-ekkel látták el.
[10] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-16.o.
[11] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-18.o. – Az egység 1943. július 5 – augusztus 18. között Oreltől délre került bevetésre. Első két ütegét hat-hat Wespével, a harmadikat hat darab Hummellel látták el.
[12] Bundesarchiv RH10/102 – A K.St.N. 431 szerint minden tüzérosztály alárendeltségébe tartozott egy nyolc teherautóból álló ellátószakasz, az egyes ütegek mindössze a két specializált Wespére támaszkodhattak.
Páncélozott lőszerszállító szakasz
Kiemelt kép forrása: Pz I B Ammunition Carrier – Nevington War Museum
Beutewaffe a négyzeten IV.
4,7 cm Pak(t) (Sfl.) auf Fgst. Pz.Kpfw. 35R 731(f)
A Renault R35 a legnagyobb számban szolgálatban álló gyalogsági harckocsi volt a francia hadseregben, s az egyetlen páncélos, melyet jelentős számban exportáltak.[1] A franciaországi hadjárat után a teljes legyártott mennyiség közel fele, 800-840 példány, került német kézre.[2] Ebből a hatalmas mennyiségből egy 1941. november 5.-i jelentés szerint a következő év elejéig mindössze 125 Renault R35 került bevethető állapotba.[3]
A harckocsi teljesen más szempontok és doktrínák mentén lett megalkotva, mint a Wehrmacht harcjárművei. A francia igény egy olyan gyalogsági harckocsiról szólt, melynél a konstrukció egyszerűsége és az erős páncélvédelem állt a középpontban. Az egyszemélyes torony, a rádió hiánya, a löveg gyenge páncélátütési képessége és a gyenge mobilitás elfogadott kompromisszumok voltak. Nem úgy a német páncélos erőknél, ahol ezek jelentős tényezőknek számítottak. Ebből kifolyólag a típus nem került az elsővonalbeli alakulatokhoz, ehelyett kiképző/megszálló/partizánvadász egységek alárendeltségében teljesített szolgálatot. Például a 12. (különleges rendeltetésű) páncélosszázad (Panzer-Kompanie z.b.V.12) a Balkánon szolgált 1942-től egészen feloszlatásáig. A század (később zászlóaljjá szervezve) az 1943. július – 1944. november közötti jelentéseikben 2-17 darab bevethető Renault R35 szerepel.[4]
1. kép: A Renault R35 alvázán kialakított páncélvadász – figyeljük meg az eredeti felépítményen túlnyúló dobozszerű küzdőteret
A típus történetének egy másik szála egy 1940. december 23.-i paranccsal kezdődött, melyben utasították a Wa Prüf 6-ot[5] egy önjáró páncélvadász megalkotására a gyalogoshadosztályok számára. Bázisjárműnek a Renault R35-öt, míg fő fegyverzetnek a cseh eredetű 4,7 cm Pak 36(t) – eredeti nevén KPÚV vz. 38 – páncéltörő löveget választották. A kisméretű harckocsit alaposan átalakították: a tornyát eltávolították, a helyére pedig 20-25 mm-es lemezekből készítették el a felülről nyitott felépítményt, melyben a löveg és a rádió foglalt helyet. A lőszerkészletnek egy külön tároló került kialakításra a motortér felett. Háromfős személyzet kezelte a 10,9 tonnás harcjárművet: a parancsnok/irányzó, valamint a töltőkezelő a küzdőtérben, a járművezető a páncéltest elejében látta el feladatait.
A járművek átalakításával az Alkettet bízták meg, ahol 1941 februárjában megkezdték a kétszáz darabos megrendelés teljesítését. A gyártás 1941 októberében fejeződött be, mely idő alatt 174 páncélvadász és 26 parancsnoki változat[6] készült el.
A Barbarossa hadművelet kezdetére három egységet, az 559., 561. és 611. páncélvadász zászlóaljat (Panzerjäger-Abteilung 559, 561, 611) fegyvereztek fel ezekkel járművekkel. Debütálásukat mi sem jellemzi jobban, mint a tény, hogy alig másfél héttel később parancs érkezett az egységek vontatott páncéltörő ágyúkkal való (újra)felszerelésére.[7] A kudarc oka elsősorban a bázisjármű gyenge meghajtórendszere és futóműve volt. Az eredetileg teherautókba szánt 82 LE-s Renault 447 benzinmotor ideális körülmények között sem volt megbízhatónak mondható, amint pedig az időjárás elkezdett téliesre fordulni, lényegében működésképtelenné vált[8]. A jármű ráadásul hajlamos volt sáros, laza talajon elakadni, aminek a kiküszöbölésén évekkel korábban a francia mérnökök is dolgoztak, így hozva létre a továbbfejlesztett futóművel ellátott Renault R40 harckocsit. Mindezek ellenére a megmaradt páncélvadászokat nem vonták ki teljesen a szolgálatból, hanem főleg nyugaton állomásozó egységek alárendeltségében használták egészen a háború végéig.
Források és megjegyzések:
Képek forrása: https://panzerserra.blogspot.com/2019/08/47-cm-pakt-auf-panzerkampfwagen-35-rf.html
A kiemelt kép jobboldalán egy Renault R35 gyalogsági harckocsi található a zsákmányolt példányokra jellemző kétrészes búvónyílásfedéllel. A kép baloldalán egy páncélvadásznak átalakított példány látható hátulról, ahonnan jól megfigyelhető a lőszertároló kialakítása.
[1] Lengyelország 100 darabot rendelt, ebből 50 érkezett meg 1939 nyarán, még a háború kitörése előtt. Néhány példány részt vett a harcokban, nagyobb részük Romániába, illetve hazánkba távozott. Románia szintén rendszeresítette a típust, még a gyártási jogok vásárlását is tervezték, mely végül nem valósult meg, de 41 darab R35 leszállításra került a francia vereség (1940. június) előtt. Jugoszlávia 54 harckocsit vásárolt, melyek megütköztek a német csapatokkal 1941 áprilisában. Továbbá a semleges Törökország állított még hadrendbe egy 50 páncélost számláló zászlóaljat. – Steven J. Zaloga: French Tanks of World War II (1) – Infantry and Battle Tanks, Osprey Publishing, UK, 2014, 22-23.o.
[2] Walter J. Spielberger, Hilary L. Doyle: Beute-Kfz. und-Panzer der Wehrmacht, Vollkettenfahrzeuge, Motorbuch Verlag, 2021, 61.o., továbbiakban Beute-Kfz. und-Panzer der Wehrmacht
[3] Thomas L. Jentz, Werner Regenberg: Panzer Tracts No. 19-1 Beute-Panzerkampfwagen – Czech, Polish and French Tanks Captured from 1939 to 1940, 2007, 19-17.o.
[4] BArch RH10/217: Gliederung, Zustand (materielle und personelle Lage) und dgl. der Panzer-Regimenter, -Abteilungen und -Kompanien
[5] A hadsereg fegyverzetügyi hivatalának (Heereswaffenamt) harckocsi- és gépjárműfejlesztésért felelős részlege.
[6] A parancsnoki változat ugyanazt a felépítményt kapta, mint az alapváltozat, azonban a főfegyverzetet eltávolították és helyére egy MG34 került egy Kugelblende 30 géppuskatartóba, melyet eredetileg harckocsik számára terveztek. Érdekesség, hogy nem minden parancsnoki járművet láttak el vele.. Beute-Kfz. und-Panzer der Wehrmacht, 70.o.
[7] 1941. július 3.-án, pontosan 11 nappal a hadművelet megindulása után, utasítás érkezett az 559. és a 611. páncélvadász-zászlóaljak 37 mm-es Pak 36-ra való átfegyverzésére. A 9. hadsereg hadinaplójának egy július 4.-i bejegyzése szerint a Pz.Jg.Abt. (Sfl.) 561 szintén átalakítás alatt állt és a folyamat befejezéséig az egységet a hátországban állomásoztatták. – Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 7-1, Panzerjaeger (3.7 cm Tak to Pz.Sfl.Ic) development and employment from 1927 to 1945, p.7-62, a továbbikban Panzer Tracts No. 7-1
[8] Panzer Tracts No. 7-1, p.7-63
Beutewaffe a négyzeten III.
A PZ 32 páncélvonat rövid pályafutása bővelkedik érdekességekben. A vasúti kocsik francia üzemekben készültek, ahogy a mozdony páncélzata is, egyedül a harckocsiszállító vagonok épültek az akkori német határokon belül, a breslaui (mai Wroclaw) Linke-Hofmann üzemben. Főszerepet kapott egy francia filmben – a René Clément által rendezett La Bataille du Rail-ben (Harc a sínekért) -, mely azután vált lehetségessé, hogy viszonylag épen vészelte át a háborút. Alig néhány órán át állt szolgálatban, 1944. szeptember 7.-én, az első bevetése során egy tüzérségi gránáttól megsérült a mozdony és mozgásképtelenné vált az egész szerelvény.[1] Nem sokkal ezután a szinte vadonatúj szerelvény a szövetséges csapatok kezére került.[2]
A vonat egyéb különlegessége, hogy az állománytábla szerint a Panzerträgerwagen-en (harckocsiszállító kocsi) szállított két Pz.Kpfw. 38(t) harckocsi helyett kettő[3],[4] 122 mm-es tábori löveggel felszerelt harcjárművel látták el. Az önjáró löveg(ek) alapja a francia Lorraine 37L lánctalpas lett, főfegyverzetként pedig a szovjet 122 mm-es M-30 tarack került a nyitott felépítménybe.
A Lorraine 37L TRC[5] a francia hadsereg felhívására jött létre, melyben egy lánctalpas páncélozott ellátójárművet kerestek a harckocsizó egységek számára. Meghajtásáról egy 70 LE-s hathengeres benzinmotor gondoskodott, melyet egy ötfokozatú sebességváltó egészített ki. Könnyű páncélzata alacsony üres tömeget (6030 kg), egyszerű, viszont robosztus futóműve kellő mozgékonyságot biztosított. Hatótávolsága (135 km) lehetővé tette, hogy a frontvonal mögött elhelyezett készleteket előre szállítsa és ellássa a páncélosokat, majd visszatérjen a front mögé. Ebben nagy segítséget jelentett a hozzákapcsolt lánctalpas utánfutó, amin egy 565 literes üzemanyagtartályt helyeztek el. A meghatározó francia páncélosok hatótávolságainak ismeretében jobban látható miért volt szükség a lánctalpasra – a frontvonalbeli utántöltés lehetőségének megteremtésével távolabbi célok váltak elérhetővé.
A szállítójármű felépítése ideálisnak bizonyult az önjáró löveggé való átépítésre, mivel a motor a páncéltest közepén foglalt helyet, előtte a vezetőállással, mögötte pedig a rakodótérrel. Utóbbiból az átépítés során küzdőtér lett, mely a löveget fogadta be a személyzettel, lőszerrel és minden egyéb kiegészítő felszereléssel együtt. A Lorraine 37L bázisán korábban létrehozott önjáró lövegek – a 10,5 cm-es leFH 18/4 és a 15 cm sFH 13/1 lövegek hordozására készült néhány sorozat – előbb Észak-Afrikában, majd Franciaországban kerültek bevetésre.
A 122 mm-es M-30 tarackból, ahogy oly sok más eszközből, nagy mennyiség zsákmányoltak a Wehrmacht csapatai a Szovjetunió elleni offenzíva során és schwere Feldhaubitze 396(r) néven állították szolgálatba a tüzérségnél. Fontosságát jól jelzi, hogy 1943-ban megindult a lőszergyártás a típusra más szovjet lőszerekkel együtt, amivel kiküszöbölték az idegen eredetű fegyverek egyik legnagyobb hiányosságát, a kimerülő lőszerkészleteket.[6] A stabil lőszerellátás mellett azonban továbbra is nyitott a kérdés, hogy miért volt egyszerűbb szovjet tarackot használni egy német vagy más nyugaton elérhető típus helyett? A válasz a Franciaországban állomásozó tüzérség összetételében keresendő – a tábori tüzérség 77%-a, nagyságrendileg 3790 löveg, más ország fegyvertárából származott. [7] A német lövegek gyártása nem tudott lépést tartani az igényekkel, a prioritás a páncélos fegyvernem ellátásán volt, így azon igényeket, amelyek úgymond a fontossági sorrend alsó feléről érkeztek, a zsákmányolt készletek elégítették ki.
A páncélvonatok felszerelése sem élvezett elsőbbséget, így a PZ 32 fegyverzete is vegyes képet mutatott (a hordozott harcjárművek nélkül):
- két lengyel eredetű 10 cm-es leFH 14/19(p) könnyű löveg forgatható toronyban,
- két szovjet eredetű 7,62 cm-es FK 295/1(r) tábori löveg forgatható toronyban,
- egy 2 cm-es Flakvierling négycsövű légvédelmi gépágyú,
- egy 3,7 cm-es Flak 36 légvédelmi gépágyú, valamint géppuskák[8].
Ezt egészítette ki egy-két harckocsi, melyek, mint könnyű tüzérségi kocsik, vagy a vonatról leszállva eredeti szerepkörükben segíthették a vonat feladat-végrehajtását. Ebben a helyzetben egy “fabrikált” önjáró löveg megjelenése jól mutatta az ellátási nehézségeket, hiszen már egy elavult könnyű harckocsi (Pz.Kpfw. 38(t)) biztosítása is nehézségekbe ütközött. A fix felépítményben található tarack korlátozott oldalirányzási lehetőséggel rendelkezett, valamint vékony páncélzata nem tette lehetővé rohamlövegként való alkalmazását sem, emiatt harcértéke minimum kérdéses lett volna. Érdemi bevetés nélkül azonban erényeire és hiányosságaira nem derült fény, valós képességei a háború „mi lett volna, ha” fejezetének lapjain ragadtak.
Új forrásokkal és tartalommal bővítve 2023. december 30.-án.
Források és megjegyzések:
Képek forrása: https://tanks-encyclopedia.com/ww2/nazi_germany/12-2cm-fk-r-auf-gw-lorraine-schlepper-f.php
[1] Paul Malmassari: Armoured Trains. An Illustrated Encyclopedia 1825-2016. Seaforth Publishing, UK, 2016, digitális verzió. A továbbiakban Malmassari (digitális verzió).
[2] A páncélvonat személyzete az 1943 decemberében megsemmisült PZ 31 páncélvonat kezelőiből került ki, akik a jármű mozgásképtelenné válása után elhagyták azt anélkül, hogy az előírások szerint felrobbantották volna.
[3] Malmassari (digitális verzió). A szerző mindössze az előírt mennyiséget említi, azt nem, hogy a két példány valóban el is készült.
[4] Walter J. Spielberger, Hilary L. Doyle: Beute-Kfz. und-Panzer der Wehmacht, Vollkettenfahrzeuge, Motorbuch Verlag, 2021, 53.o. – A szerző szerint mindössze egy példány átalakítása valósult meg.
[5] Tracteur de Ravitaillement pour Chars – harckocsiellátó jármű
[6] Steven J. Zaloga: German Field Artillery of World War II, Osprey Publishing, UK, 2023, 39.o., továbbiakban Zaloga
[7] Zaloga, 34.o., 44.o.
[8] Malmassari (digitális verzió)
Ritka Marder I variánsok
A Marder páncélvadászok az intézményesített improvizáció tökéletes példái. 1942 során párhuzamosan több változat kialakítása indult meg, először szovjet eredetű 76,2 mm-es, később a német 75 mm-es Pak 40-es páncéltörő lövegek felhasználásával. Az elsők között a francia Lorraine 37L TRC lánctalpas ellátójármű felhasználásával hoztak létre páncélvadászokat, melyeket később a Marder I elnevezéssel jelölték. Azonban nem ez volt az egyetlen harcjármű ezzel a névvel, ugyanis egy évvel később két másik típus módosítása kezdődött el. A Baukommando Becker – Alfred Becker ezredes vezette csoport, mely a zsákmányolt francia eszközök begyűjtésével, átalakításával és hasznosításával foglalkozott – két könnyű harckocsit alakítottak át a Pak 40-es lövegek hordozására.
A kiemelt kép a Német Szövetségi Archívum képtárából (Bundesarchiv, Bild 101I-300-1865-05 / Speck) származik, felhasználása az alábbi licensz figyelembevételével történik: Creative Commons BY-SA-3.0-de
Lánctalpas lőszerszállítók I.
A Panzerkampfwagen I a német hadsereg első jelentős, sorozatban gyártott harcjárműve, melyre alapozva nagyszámú speciális feladatú jármű született az évek során. Az átépítések egyike a frontvonalbeli lőszerszállítás problémájára kívánt megoldást nyújtani egy könnyen páncélozott lánctalpas szállító megalkotásával. Két közel azonos, viszonylag kis számú széria valósult meg. Az első tekinthető egyfajta előszériának, mely tapasztalatokkal szolgált mind technikai, mind szervezeti kérdésekben. A második verzió több mint két évvel később, még mindig áthidaló megoldásként[1], viszont kiforrottabb céllal jött létre a páncélvadász egységek támogatására. Fontos megjegyezni, hogy ezekkel az erőfeszítésekkel párhuzamosan már közel jártak az eleve lőszerszállítónak tervezett VK 3.01 nullszériájának gyártásához is, mely azonban különböző okok miatt végül mégsem valósult meg.[2]
Panzerkampfwagen I(A) Munitions-Schlepper
Az első változat munkálatai a lengyelországi hadjárat idején zajlottak, mely során eltávolították a tornyot, majd a torony helyét egy egyszerű kétrészes fedéllel zárták le. Egyéb változtatást nem eszközöltek, így a futómű, a motor, az erőátviteli rendszer, valamint a páncéltest többi része változatlan maradt. A kétfős személyzet által üzemeltetett jármű páncélzata ellenállt a 7,92 mm páncéltörő (acélmagvas) lövedékeknek, valamint a tüzérségi szilánkoknak. Közúton legfeljebb 30 km/h-val haladhatott, mely 20 km/h-ra mérséklődött, amennyiben hozzákapcsoltak egy utánfutót. Terepen ugyanezek az értékek: 20 km/h (utánfutó nélkül) és 15 km/h (utánfutóval). A szállítható lőszer mennyisége elérhette az 1050 kg-t: 550 kg fért a járműbe, míg további 500 kg-t málházhattak az Sd.Ah.32 utánfutóra.[3]
Az elkészült 51 darab lánctalpas számára az alábbi szervezeti formát dolgozták ki: öt szállítójármű alkotott egy szakaszt, öt szakaszból állt egy század [Mun.Tr.Kp.(gep.) 601 és 603[5]] és a két századot összevonták egy zászlóaljba [Mun.Tr.Abt.(gep.) 610[6]].[7] Az egység részt vett a nyugati hadjáratban, azonban kevés információ áll rendelkezésre a pontos tevékenységükről. Ami bizonyos, hogy 1940. április 14.-én egy szakasz a 660. rohamlövegüteget (Sturmgeschütz-Batterie 660), míg április 15.-én egy szakasz a 3. páncéloshadosztály harcát támogatta.
A hadműveletek befejeztével előbb bővíteni tervezték a zászlóalj állományát a tapasztalatok figyelembevételével[8], nem sokkal később azonban döntés születetett az alakulat légvédelmi osztállyá (Fla.Abt. 614) szervezéséről. A lőszerszállítók közül néhányat újfent átépítették és 20 mm-es Flak 38 légvédelmi löveggel látták el[9], a többit meghagyták addigi kiszolgáló szerepkörükben. Az új osztály felállítása 1941. május 3.-ra fejeződött be[10], majd átszállították őket a keleti frontra.[11]
gepanzerter Munitionsschlepper (Sd.Kfz.111) auf Fahrgestell Pz.Kpfw.I Ausf.A und Ausf.B
Alig fejeződtek be a franciaországi harcok, az OKH máris a hadsereg további bővítésén fáradozott. A páncéloshadosztályok számának növelésével párhuzamosan zajlott a Pz.Kpfw. I páncélosok kivonása az elsővonalbeli alakulatoktól. A felszabaduló járműveket viszont nem hagyták kihasználatlanul – az erőforrásszűkében álló német hadigépezet amúgy sem engedhetett meg ilyet – és egy részük lőszerszállító ellátójárműként kapott új feladatot. Kezdetben egy száz darabos sorozat átalakítását tervezték, melyből az első ötven darabra a Deutsche Eisenwerke kapott megrendelést. [12]
A korábbi verzióhoz képest mindössze annyi változás történt, hogy egy nagy tárolót helyeztek a torony helyére, ahova a lőszereket és egyéb szállítandó árukat pakolhatták. A menetteljesítmény szintén hasonló maradt, melyre leginkább a bázisjármű volt hatással: az Ausf. A egy 60 LE-s, négyhengeres Krupp M 305 motorral, míg az Ausf. B egy 100 LE-s, hathengeres Maybach NL 38 Tr erőforrással rendelkezett.[14] További lényeges különbség, hogy az Ausf. A változat láncfeszítő kereke egyben futógörgőként is funkcionált, az Ausf. B-nél ezt a két funkciót szétválasztották úgy, hogy egy extra futógörgő hozzáadásával azok száma változatlan maradt.
Az elkészült lánctalpasokkal elsősorban a 76,2 mm-es szovjet páncéltörő löveggel felszerelt páncélvadász alakulatok támogatását tervezték. Ezzel összhangban alkották meg ezen egységek állománytábláját, így a K.St.N.1149a[16] szerint egy ilyen szakasz alárendeltségébe a három önjáró páncéltörő löveg mellett két Pz.Kpfw.I-re alapozott lőszerszállító is tartozott. A gyártás – pontosabban az átépítések – felfutásával elkezdték kiutalni a járműveket a különböző egységekhez.
- A 19. páncéloshadosztály 1942. május 15.-én jelentette, hogy hat darab Muni-Schlepper Pz.-Fahrgst.Ia lőszerszállító, valamint 12 Pz.Kpfw. 38(t) mit 7,62 cm Pak 36 (Sfl.) – Marder III – páncélvadász beérkezett.
- 1942. augusztus 1.-i állapot szerint a Grossdeutschland gépesített gyaloghadosztálynál nyolc Pz.Ia (Mun.Kw.) lőszerszállító és 14 Sfl. 7,62 cm auf Fg. Pz.II – Marder II(D) – páncélvadász volt.
- A 616. páncélvadászosztály (Panzerjäger-Abteilung 616) 1943. április 10.-én kapott négy új Pz.Ia Mun.Schl. lőszerszállítót, mellyel a meglévő négy 7,62 cm Pak auf 38t és 13 7,5 cm Pak auf 38t páncélvadász kiszolgálását látták el.
A Pz.Kpfw.I lőszerszállító változatának második szériájából a lassan haladó gyártás ellenére is sikerült meghaladni az eredetileg tervezett mennyiséget és végül 122 darab készült belőle a Deutsche Eisenwerke üzemében[17].
Források és megjegyzések:
A harcjárművek hivatalos elnevezése időnként (pl. új szervezeti formák bevezetésével párhuzamosan) megváltozott, ezért egyes típusokra többféleképpen lehet hivatkozni, melyek könnyen zavart okozhatnak. Emellett jelentéseikben a frontkatonák a hivatalostól sok esetben eltérően – jellemzően egyszerűbb, rövidebb formában – nevezték eszközeiket. Ennek a sokféleségnek szerettem volna legalább egy részét megmutatni, ezért az egyes egységek eszközállományának említésénél az eredeti megnevezéseket használtam (dőlt betűs típusnevek), melyekhez hozzátettem a jármű kategóriájának nevét (pl. lőszerszállító) a könnyebb eligazodás érdekében.
A Marder II(D) saját jelölés a Pz.Kpfw. II Ausf. D alvázra helyezett 76,2 mm-es szovjet löveggel felszerelt és a Pz.Kpfw. Ausf. C/F alvázon 75 mm-es Pak 40-es löveget hordozó verzió megkülönböztetésére.
Kiemelt kép forrása: https://www.armedconflicts.com/Panzerkampfwagen-I-A-Munitions-Schlepper-t19934, Letöltve: 2022. május 10.
[1] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No.17 – Gepanzerte Nachsub Fahrzeuge (Armoured Supply/Ammunition Vehicles), VK 3.01 to schwere Wehrmacht-Schlepper, 2004, 17-20.o., továbbiakban Panzer Tracts No.17
[2] Panzer Tracts No.17, 17-12.o.
[3] Panzer Tracts No.17, 17-26.o.
[4] https://www.nevingtonwarmuseum.com/pz-i-b-ammunition-carrier.html, Letöltve: 2021. január 2.
[5] Munitions-Transport-Kompanie (gepanzert) = (páncélozott) lőszerszállító-század
[6] Munitions-Transport-Abteilung (gepanzert) = (páncélozott) lőszerszállító-zászlóalj
[7] Panzer Tracts No.17, 17-26.o.
[8] Minden szakaszhoz hozzárendeltek volna egy harckocsit támogató feladattal.
[9] Az önjáró légvédelmi löveg hivatalos neve 2 cm Flak 38 (Sf) PzKpfw I Ausf. A volt, azonban sok helyen egyszerűen Flakpanzer I néven hivatkoznak rá.
[10] Panzer Tracts No.17, 17-27.o.
[11] https://tanks-encyclopedia.com/ww2/nazi_germany/flakpanzer-i.php
[12] A szerződést 1942. február 17.-én kapta meg a cég. Panzer Tracts No.17, 17-28.o.
[13] https://www.nevingtonwarmuseum.com/pz-i-b-ammunition-carrier.html, Letöltve: 2022. január 2.
[14] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No.1-1, Panzerkampfwagen I – Kleintraktor to Ausf.B, 2002., 1-77.o., 1-99.o.
[15] Eredeti kép forrása: http://armor.kiev.ua/Tanks/WWII/PzII/2/ – Letöltve: 2022. április 19. Módosítva a szerző által.
[16] K.St.N.1149a – (T.E.) Pz.Jäg.Zug (3 Gesch. 7,62 cm Pak 36) (Sfl) – Panzer Tracts No.17, 17-28.o.
[17] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No.23 – Panzer Production from 1933 to 1945, 2011., 23-76.o.
Beutewaffe a négyzeten II.
Panzerselbstfahrlafette 2 für 7,62-cm-Pak 36 “Marder III”
A páncélvadász a keleti front keserű tapasztalataiból született, mikor a német csapatok azzal szembesültek, hogy nincs hatékony fegyverük a T-34 közepes és KV nehézpáncélosok ellen. Ezért fél évvel a Barbarossa megindulása után, 1941. december 22.-én hoztak döntést egy önjáró harcjármű létrehozásáról[1], melynek fő fegyverzetéül a nagy mennyiségben zsákmányolt 76,2 mm-es F-22 tábori löveget (M1936 hadosztálylöveg) szánták. Eredeti szerepkörében 7,62 cm Feldkanone 296 (r) néven rendszeresítették, azonban ahhoz, hogy páncéltörő ágyúként is eredményesen használhassák, az alábbi módosításokat hajtották végre:
- csökkentették a lövegpajzs magasságát – ez ugyan csökkentette a lövegcső emelkedési szögtartományát (azon szögek összessége, melyet a lövegcső a vízszintessel bezárhat), de ezt elfogadhatónak ítélték,
- alkalmassá tették a 75 mm-es német lőszerek tüzelésére a závárzat módosításával, és
- csőszájfékkel látták el.[2]
Az átalakítás után az eszköz a Pak 36(r) nevet kapta, melyből 1942. június 1.-ig nem kevesebb, mint 229 darab került leszállításra.[3] Erre a programra azért volt szükség, hogy a páncélelhárító egységek minél előbb és minél nagyobb számban rendelkezzenek a megfelelő eszközökkel. Az 1. ábrán látható diagramon a legelterjedtebb típusokkal[4] került összevetésre az orosz löveg (zöld oszlop), melynek páncélátütő képessége jelentősen meghaladta a német és cseh ágyúkét. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a Pak 36(r) ezzel párhuzamosan sokkal nehezebb volt, nem véletlen, hogy alkalmazását (részben) önjáró alvázra helyezve képzelték.
- ábra: A Wehrmacht legelterjedtebb páncéltörő lövegeinek összehasonlítása a Pak 36(r) teljesítményével[5]
Hordozójárműnek a cseh ČKD[6] bevált termékét, a Wehrmachtnál Panzer 38(t) néven ismert páncélost választották. A torony eltávolítása után a felépítményt csak a szükséges mértékben változtatták, hogy a löveget megfelelően el tudják helyezni és valamennyi védelmet biztosítsanak a személyzet számára. A páncéltest 25-15 mm-es páncéllemezekből készült, míg a felépítmény szemből 14,5 mm, oldalról 10 mm vastag lemezekből állt. A négyfős személyzet 30 darab 76,2 mm-es lövedék[7] felett rendelkezett (lőszerszállító utánfutó nélkül[8]), ezt 1200 darab 7,92 mm-es géppuskalőszer egészítette ki az MG 37(t) ellátásához. A harcjármű üzemanyagtankja 218 liter üzemanyagot tudott befogadni, mely közúton 185 km megtételére volt elegendő. Összesen 344 darabot gyártottak ebből a változatból 1942 márciusa és októbere között, további 19-et pedig tábori körülmények között alakítottak át javításra szoruló Pz.Kpfw. 38(t) páncélosokból.
A harcjármű Panzerselbstfahrlafette 2 für 7,62-cm-Pak 36-ként érkezett meg a csapatokhoz, azonban nem meglepő módon nem így, hanem későbbi nevén – Marder III – vált ismertté (részletesebben a szériáról itt). A jármű egyike volt a sok improvizált megoldásnak, melyekkel próbálták áthidalni azt az időszakot, amíg egy megfelelő páncélvadász szolgálatba nem áll. A löveg meggyőző teljesítményét ellensúlyozta a magas és nyitott felépítmény, azonban megfelelően – nem harckocsiként vagy rohamlövegként – alkalmazva veszélyes ellenfélnek bizonyult a szovjet páncélosokkal szemben.
Források és megjegyzések:
A kiemelt kép a Német Szövetségi Archívum képtárából (Bundesarchiv, Bild 101I-217-0485-28) származik, felhasználása az alábbi licensz figyelembevételével történik: Creative Commons BY-SA-3.0-de
[1] Walter J. Spielberger: Die Panzer-Kampfwagen 35 (t) / 38 (t) und ihre Abarten, Motorbuch Verlag, 2013, 109.o.
[2] Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Volume 2: From Stalingrad to Berlin 1943-45, Osprey Publishing, 2020, 13.o. – továbbiakban Anderson
[3] Anderson, 13.o.
[4] A 3,7 cm Pak 36-ból nagyságrendileg 14500, az 5 cm Pak 38-ból 1000, míg a cseh eredetű 4,7 cm Pak (t)-ből 500 darab állt 1941 júniusában szolgálatban. Anderson, 11.o.
[5] Az egyes lövegek adatai hagyományos páncéltörő lövedékkel (nem keménymagvas), a függőlegeshez képest 30°-ban döntött páncéllemezzel szemben értendő. A diagram elkészítéséhez használt források: Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Volume 1: Origins and Evolution 1939-42, Osprey Publishing, 2018, 157.o., 293.o. és https://panzerworld.com/armor-penetration-table
[6] Českomoravská Kolben-Daněk cseh vállalat, a német megszállás alatt Böhmisch-Mährische Maschinenfabrik (BMM) néven működött.
[7] A löveget úgy módosították, hogy befogadhassa a 75 mm-es lőszereket is, ezzel megkönnyítve a lőszerellátást. Ekkor az eredeti 30 darab helyett 38 darabot málházhattak a járműbe.
[8] A páncélvadászok szűkös lőszerkészletét kiegészítendő, Sd.Ah. 31 típusjelű utánfutót kapcsolhattak hozzájuk, mely 64 darab lövedék tárolását tette lehetővé. http://www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Trailers /Special_trailers /Sd__Ah__31/sd__ah__31.html
Marder páncélvadászok
A T-34-es közepes és KV nehézpáncélosok megjelenése válaszlépésekre sarkallta a német hadvezetést. Az idő szorított, nem volt lehetőség egy teljesen új típus kifejlesztését megvárni, ezért azt használták, ami már kéznél volt. Ennek eredményeképp az első páncélvadászokat zsákmányolt orosz lövegekkel szerelték fel – Marder II(D) és Marder III -, a német Pak 40 páncéltörő löveget csak a gyártás felfutását követően vehették számításba. Érdekesség, hogy a Marder II az egyetlen olyan változat, melyhez nem használtak egyetlen idegen eredetű komponenst sem.
A következő grafikán a Marder sorozat tagjait* ismerhetjük meg, kiemelve az alváz és a löveg típusát, valamint eredetét. Emellett képet kaphatunk az egyes változatok gyártásáról és az elkészült darabszámokról (a pluszjel utáni mennyiségek a tábori műhelyekben, sérült páncélosokból átalakított páncélvadászokat jelölik).
* Az egyes változatok hivatalos elnevezése időről-időre megváltozott, emiatt meglehetősen nehéz eligazodni a nevek rengetegében. Ebből kifolyólag a leggyakoribb alakokat vagy rövidítéseket használtam (pl. a Marder II(D) esetében ez egy saját rövidítés, melyet a könnyebb azonosíthatóság érdekében alkalmaztam, a járművet ilyen formában soha nem jelölték)
A kiemelt kép a Német Szövetségi Archívum képtárából (Bundesarchiv, Bild 101I-022-2949-28) származik, felhasználása az alábbi licensz figyelembevételével történik: Creative Commons BY-SA-3.0-de
A PZ 26-31 páncélvonatok bemutatása
zbV 12 