Szerző: Levai Peter

Könnyű gyalogsági lövegek a német hadseregben (1932-1945)

/ Levai Peter / Hozzászólás

A 7,5 cm leIG 18, a 7,5 cm IG 37 és a 7,5 cm IG 42

Az első világégés lövészárkok és erődítések között vívott harcai során a német gyalogság a klasszikus kézifegyverek, úgymint a puskák, pisztolyok és kézigránátok, mellett géppisztolyokra[1], aknavetőkre[2] és lángszórókra is támaszkodhatott a háború utolsó évében. A gyalogsági lövegeket, melyek a következő világháborúban a gyalogezredek alapvető felszerelését képezték, a francia 37 mm-es Canon d’Infanterie de 37 modèle 1916 TRP könnyű gyalogsági löveg alkalmazásának tapasztalatai alapján kezdték el fejleszteni az 1920-as években. Az egyik első rendszerbe állított típus a 7,5 cm leichter Minenwerfer 18 (leMW 18) volt, mely az 1936. július 1.-től hivatalos elnevezésén, mint 7,5 cm leichtes Infanteriegeschütz 18 (7,5 cm leIG 18) vált ismertté.[3]

Felépítése alapvetően követte a korra jellemző vonásokat, azonban néhány területen egyedi megoldásokkal bírt. A lövegtalp egy viszonylag egyszerű fém váz volt, mely egyben talpszárként is szolgált a végén megfelelő támasszal. Ehhez csatlakozott a tengely a kerekekkel, valamint az osztott lövegpajzs egyik fele. A lövegcső egy szögletes köpennyel volt ellátva, rajta egy további kisebb lövegpajzzsal, mely együtt mozgott a csővel. A töltés során a lövegzár a helyén maradt az elsütő szerkezettel együtt, ehelyett a teljes csövet kellett megemelni egy kar segítségével. A hátrasiklást mérséklő és helyretoló szerkezet a lövegcső alatt helyezkedett el (lásd 1. ábra).[4]

7,5 cm leichte Infanteriegeschütz 18 (für Bespannung, horse-drawn version)

1. ábra: A 7,5 cm leIG 18 lóvontatású változata – figyeljük meg a lövegcső szögletes külső vázát, a kétrészes lövegpajzsot, valamint annak hullámos széleit, mely a könnyebb álcázást volt hivatott elősegíteni

A 7,5 cm leIG 18 alacsony súlya lehetővé tette, hogy a hatfős személyzet kis távolságon belül külső segítség nélkül is képes legyen mozgatni. Az alábbi táblázatban a gépvontatásra szánt gumikerekes (für Kraftzug) és a lóvontatású, küllős fakerékkel ellátott változat (für Bespannung) súlyadatai láthatók (1. táblázat)[5].

 GépvontatásLóvontatás
Súly (harckészen)510 kg400 kg
Súly (szállításra készen)516 kg400 kg

Oldalirányban 12°-ig, függőlegesen -10° és 75° közötti tartományban lehetett vele lövést leadni. Osztott lőszert tüzelt[6], a különféle lövedékekhez (1. táblázat) öt részből álló hajtótöltet állt rendelkezésre – a cél távolságának függvényében lehetett az öt korong alakú, perforált résztöltetek közül meghagyni a kívánt mennyiséget a hüvelyben.

Lövedék megnevezése, típusaGyújtó megnevezéseLövedék súlya
7,5 cm I.Gr. 18 repeszgránátAZ 23 vagy Dopp Z S/606,00 kg
7,5 cm I.Gr. 18 repeszgránátI.Gr. Z 23 nA v(0.15)5,50 kg
7,5 cm I.Gr. 18 Al repeszgránátI.Gr. Z 23 nA v(0.15)5,50 kg
7,5 cm I.Gr. 38 Hl kumulatív töltetű gránátAZ 383,00 kg
7,5 cm I.Gr. 38 Hl/A kumulatív töltetű gránátAZ 38 St3,05 kg
7,5 cm I.Gr. Deut füstgránátKl AZ 23 Nb5,98 kg
AZ 23 – Aufschlagzünder 23 – csapódó gyújtó
Dopp Z S/60 – Doppelzünder S/60 – dupla gyújtó (csapódó és 60 másodperces időzítővel)
I.Gr. Z 23 nA v(0.15) – Infanterie-Granaten Zünder 23 neuer Art mit Verzörgerung 0.15 Sekunde – csapódó gyújtó 0,15 s késleltetéssel
AZ 38 – Aufschlagzünder 38 – csapódó gyújtó
AZ 38 St – Aufschlagzünder 38 mit Stahlhülse – csapódó gyújtó (acéltesttel a korábbi ötvözet helyett)
Kl AZ 23 Nb – kleine Aufschlagzünder 23 für Nebelgranaten – csapódó gyújtó

1.táblázat: A 7,5 cm leIG 18 löveghez elérhető lövedékek és gyújtók leírása[7]

A 7,5 cm leIG 18 gyalogsági löveget 1932-ben rendszeresítették, öt évvel azután, hogy hozzáfogtak a megalkotásához.[8] Egy 1937. október 1.-i kimutatás szerint a típusból 1888 darab állt szolgálatban a gépesített erőknél.[9] A háborús években a gyártás volumene fokozatosan nőtt, 1944-ben tetőzött a leszállított közel 3100 darabbal, majd az egyre romló gazdasági és katonai körülmények között 1945-ben ért véget.

Hadszervezet

A gyalogsági löveggel felszerelt alakulatok alapegysége a kétlöveges szakasz volt, függetlenül attól, hogy könnyű vagy nehéz, lóvontatású, gépesített vagy önjáró lövegekről beszélünk. Hagyományosan a gyalogezredek 13. századába[10] szervezve alkalmazták őket az alábbiak szerint:

  • három könnyű gyalogságilöveg-szakasz, egyenként kettő 7,5 cm leIG 18 löveggel,
  • egy nehéz gyalogságilöveg-szakasz, kettő 15 cm sIG 33 löveggel.[11]

Emellett a háború első felében érvényes előírások szerint a felderítő zászlóalj nehézfegyveres századában egy további kétlöveges szakasz (7,5 cm leIG 18) szolgálhatott.[12] A szakaszok többnyire lóvontatásúak voltak, kevés egységet láttak el gépvontatású lövegekkel.[13] A könnyű lövegek számára Kfz. 12 vagy Kfz. 69[14]  terepjáró gépkocsik, a nehézlövegekhez Sd.Kfz. 10 féllánctalpas vontatók voltak rendelve. Ettől azonban sok esetben eltértek és az elérhető járműparkkal, más kategóriájú vagy akár zsákmányolt típusokkal, oldották meg a vontatást.

A páncéloshadosztályok gépesített gyalogezredeinél (Schützenregiment) a féllánctalpasokkal felszerelt gyalogságilöveg-századokat az alábbiak szerint szervezték meg:

Geschützkompanie (zu 2 schwere, 4 leichte Infanteriegeschütze) (gepanzert)[15]

K.St.N. 1120(gp.) v. 2.1941
Gruppe Führer – Parancsnoki részleg1 le.S.P.W. (Sd.Kfz. 250/1)
1 le.Fu.Pz.Wg. (Sd.Kfz. 250/3)
3 le.Fern.Pz.Wg. (Sd.Kfz. 250/2)
1.(le.I.G.) Zug – 1.szakasz2 le.S.P.W. (Sd.Kfz. 250/1)
2 m.S.P.W. (I.G.) (Sd.Kfz. 251/3) [mit 2 le.I.G. (für Kraftzug) – a szerző megj.]
1 m.S.P.W. (I.G.Mun.) (Sd.Kfz. 251/4)
2.(le.I.G.) Zug – 2. szakasz2 le.S.P.W. (Sd.Kfz. 250/1)
2 m.S.P.W. (I.G.) (Sd.Kfz. 251/3) [mit 2 le.I.G. (für Kraftzug) – a szerző megj.]
1 m.S.P.W. (I.G.Mun.) (Sd.Kfz. 251/4)
3.(s.I.G.) Zug – 3. szakasz1 le.S.P.W. (Sd.Kfz. 250/1)
1 le.Fern.Pz.Wg. (Sd.Kfz. 250/2)
2 m.S.P.W. (I.G.) (Sd.Kfz. 251/3) mit 2 s.I.G. (für Kraftzug)
2 m.S.P.W. (I.G.Mun.) (Sd.Kfz. 251/4)
Bármely típus helyettesíthető volt Sd.Kfz.10 vagy Sd.Kfz. 251 (ungp.) páncélozatlan, szénacélból készült felépítményű járművel.

Néhány hónappal később hadszervezeti előírásokat módosították, mely érintette a gépesített gyalogezredek tüzéregységeit is. Az átszervezés eredményeképp a gyalogságilöveg-szakaszok állományában lecsökkent az előírt könnyű féllánctalpasok száma (kettőről egyre).[16]

K.St.N. 1123(gp.) v. 1.11.1941
(T.E.) Geschützzug (zu 2 le.I.G.)(gepanzert)1 le.S.P.W. (Sd.Kfz. 250/1)
2 m.S.P.W. (I.G.) (Sd.Kfz. 251/3)
1 m.S.P.W. (I.G.Mun.) (Sd.Kfz. 251/4)
Bármely típus helyettesíthető Sd.Kfz.10 vagy Sd.Kfz. 251 (ungp.) páncélozatlan, szénacélból készült felépítményű járművel.

A gépesített egységeknél érvényes előírások változásaiban nyomon követhető az egyszerűség irányába való törekvés, ahogy először elhagyták a könnyű féllánctalpasokat (Sd.Kfz. 250), majd utána a külön vontató/lőszerszállító változatot is. Azt azonban fontos megjegyezni, hogy a fronton lévő hadosztályok tényleges járműállománya ettől eltérhetett.[17]

K.St.N. 1123a (gp.) v. 1.3.1943
(T.E.) Geschützzug (le.I.G.)(gepanzert)1 m.S.P.W. (Sd.Kfz. 251/3)*
3 m.S.P.W. (I.G.) (Sd.Kfz. 251/4)
*A megnevezést legkorábban 1943. februárjától már nem a le.I.G. 18 vontatójára, hanem a rádiókkal felszerelt híradós alváltozat (m.Fu.Pz.Wg.) megkülönböztetésére használták. Mivel a szabályzat a váltás idejéből származik és nincs egyértelműen megjelölve melyik járművet azonosítja, ezért további bizonyíték hiányában csak a bázisjármű jelölését használom.
K.St.N. 1123a (gp.) v. 1.11.1943
(T.E.) Geschützzug (le.I.G.)(gepanzert)4 m.S.P.W. (Sd.Kfz. 251/1)

A páncélos- és páncélgránátos hadosztályok alárendeltségében tevékenykedtek motorizált, de nem páncélozott (féllánctalpas) járműveket használó alakulatok, melyek tüzérszakaszait szintén a K.St.N.1123 alapján szervezték meg, viszont eltérő járműparkkal.[18]

K.St.N. 1123 (T.E.) Geschützzug (le.I.G.)
Zugführer3 motorbicikli (ebből 2 oldalkocsis)
1 Kfz. 12, 1 Kfz. 15
Infanteriegeschütz-Zug (2 le.I.G. 18)2 Kfz. 69 (vontatók)
1 Kfz. 69 + 1 Sd.Ah.32 (lőszerszállító)

Változatok

Létezett egy könnyebb, szétszerelhető változat, a 7,5 cm le.Geb.IG 18, melyet 1937-ben rendszeresítettek és egy kisebb sorozatot gyártottak a hegyi alakulatok átmeneti felszerelésére, amíg a specializált hegyilövegek kellő számban rendelkezésre nem állnak. A fegyver lövegpajzs nélkül, fémcsövekből álló talpszárakkal és küllős kerekekkel készült, szállítás esetén pedig hat vagy tíz részre lehetett szétszerelni attól függően, hogy öszvérháton vagy maguk a tüzérek által tervezték szállítani.

A légiszállítású- és ejtőernyős alakulatok felállítása és felfegyverzése során igyekeztek olyan eszközökkel ellátni őket, melyek megfelelnek az általuk támasztott speciális követelményeknek. A le.I.G. 18F (F, mint Fallschirmjäger, azaz ejtőernyős) lényegében a hegyi egységek számára kialakított löveg kisebb kerekekkel szerelt alváltozata volt, melyet szétszerelés után négy, közel 140 kilogrammos csomagként lehetett – akár légi úton is – szállítani. A Rheinmetall elkészített egy hatdarabos szériát a csapatpróbákra, azonban rendszeresítésére nem került sor, mivel a hátrasiklás nélküli lövegek ugyanakkora vagy nagyobb tűzerőt kínáltak jelentősen kisebb saját tömeg mellett és gyártásuk az előkészítés végső fázisában járt. [19]

Az IG 37

Bár a 7,5 cm leIG 18 a háború egésze alatt a Wehrmacht alapvető típusa maradt, már 1940-ben felmerült az igény egy nagyobb lőtávolságú és jobb páncéltörő képességű löveg kifejlesztésére. A felhívásra válaszul a Krupp elő is állt egy megoldással, a 7,5 cm IG 42-vel, mely minden pozitív tulajdonsága ellenére a hiányzó termelői kapacitások miatt nem került gyártásba. A történet ennyivel véget is ért volna, ha a keleti front tapasztalatainak hatására nem változtatják meg a korábbi döntést és nem rendelkeznek a gyártás mielőbbi elindításáról. Ehhez az eredeti szerepkörében elavult 3,7 cm Pak 36 páncéltörő ágyú lövegtalpát és az IG 42 a.A.-hoz[20] kifejlesztett, de picit módosított lövegcsövét csiszolták egy eszközzé, amely a 7,5 cm IG 37 megnevezést kapta.

Az eredetileg páncélelhárító feladatkörhöz szabott lövegtalp kialakítása jelentősen eltért a gyalogsági lövegeken alkalmazottaktól: az egyszerű fémváz helyett acélcsőből készült terpesztett lövegszárakkal látták el. A lövegtalp kereszthídjához két tekercsrugóval ellátott féltengely kapcsolódott, ezeken helyezkedtek el a felnik a gumiabroncsokkal. A Pak 36 jellegzetes lövegpajzsát szintén megtartották, az újdonságot a korábbi Krupp konstrukció részegységei jelentették. A nagyobb teljesítményt a leIG 18-hoz képesthosszabb lövegcsővel (L/11,8 vs. L/24) érték el, a fellépő erősebb visszaható erőket pedig négykamrás csőszájfékkel mérsékelték. A függőlegesen mozgó csúszó lövegzárhoz egy félautomata kivető szerkezet kapcsolódott, melyet a lövegcső hátrasiklása működtetett – amint a cső megállt, a závárzat automatikusan kinyílt és az elhasznált lőszerhüvely távozott. A lövegzárat a kivető szerkezet egy rugó ellenében nyitva tartotta mindaddig, amíg a következő lövedék behelyezésével előre nem mozdította és a rugó vissza nem csukta azt.[21]

7,5 cm Infanteriegeschütz 37

2. ábra: Az IG 37 gyalogsági löveg restaurált példánya – jól látható a nagyméretű csőszájfék és a szállításhoz előkészített, összezárt talpszárak

Harckész súlyként nem találtam említést külön gép- és lóvontatású bontásban, sem a felhasznált lövegtalpakat figyelembe véve, így csak az említett részletek nélküli adatot tudom közölni, mely 510 kg. Köszönhetően az eredetileg páncéltörő szerepkörre kifejlesztett talpazatnak, oldalirányzása 58°-ra növekedett, a tüzelés lehetséges függőleges szögtartománya azonban -10° – 40° tartományra csökkent. Az alkalmazott lőszerek megegyeztek a leIG 18-nál bemutatott típusokkal, az egyedüli különbséget egy további, nagyobb tömegű hajtótöltet (Sonderhülsenkart 6) jelentett, aminek segítségével a lőtávolság 5150 méterre nőtt. [22]

A löveghez kapcsolódó érdekesség, hogy a 3,7 cm Pak 36 mellett a szovjet 37 mm-es M1930 (1-K), valamint 45 mm-es M1932 (19-K) páncéltörő lövegek zsákmányolt példányait is felhasználták az IG 37 gyártása során. Az M1930 löveget a szovjetek a Rheinmetall licensze alapján gyártották, az M1932 pedig a korábbi lövegtalpára épített, ám modernizált és nagyobb kaliberű lövegcsővel ellátott változata volt. Ebből kifolyólag nagy hasonlóságot mutatott a német fegyver szerkezetével, így a raktárakban lévő, egyébként elavult eszközök hasznosítása előnyösnek bizonyult. [23]

7,5 cm IG 37 built on Russian carriage

3. ábra: Zsákmányolt szovjet lövegtalpra épített 7,5 cm IG 37 gyalogsági löveg

A löveg összeszerelése csak 1944. május és október között zajlott, mialatt 2278 darabot adtak át, majd átálltak a 7,5 cm IG 42 gyártására.[24] A típus elsősorban a háború végén újonnan felállított, valamint újjászervezett hadosztályokhoz került és szolgált egészen a harcok 1945 májusi befejezéséig. Az 1944 szeptember-november (32. hullámban)[25] között felállított népigránátos-hadosztályok (Volks-Grenadier-Division) számára érvényes szervezeti előírás például az alábbiakat tartalmazta:

  • Schwere Kompanie des Inf.-Batl., 3. (le I.G.) Zug – a gyalogos zászlóaljak nehézfegyveres századának 3. szakaszát négy lóvontatású IG 37 típusú könnyű gyalogsági löveggel,
  • 13. Kompanie, 3. (sI.G./le I.G.) Zug – a gránátosezredek 13. századának 3. szakaszát kettő lóvontatású sIG 33 típusú nehéz vagy négy lóvontatású IG 37 könnyű gyalogsági löveggel,
  • Divisionsfüsilierkompanie[26], 5. (le I.G.) Zug – a hadosztály biciklis századának 5. (könnyű gyalogsági löveges) szakaszát kettő gépvontatású (RSO) IG 37 típusú löveggel kellett ellátni.[27]

4. ábra: A 7,5 cm IG 42 gyalogsági löveg – megfigyelhető a PAW 600 lövegtalpa, az éles szögben döntött lövegpajzs, valamint a nagy méretű csőszájfék

Az IG 42 megjelenése

Miután 1944 októberére elfogytak a páncéltörő csapatoktól kivont 3,7 cm Pak 36, valamint a zsákmányolt szovjet lövegek ágyútalpai, a gyártás folytatása érdekében a továbbiakban a 8 cm PAW 600 lövegtalpára szerelték az IG 37 csövét, s ezzel megszületett az IG 42. A harckész súlya 590 kg volt, oldalirányzása 60°-ra, a tüzelés függőleges szögtartománya pedig -6° – 32°-ra módosult az új talpazat eltérő kialakítása miatt. Mivel az eszköz legfontosabb részei változatlanok maradtak, ezért a teljesítménye érdemben nem változott elődjéhez képest, egyedül a maximális lőtávolság csökkent nagyságrendileg 500 méterrel. A felhasználható lőszerek megegyeztek a leIG 18-nál leírtakkal. [28]

German infantry gun production, 1939-1945

5. ábra: A német gyalogságilöveg-termelés a háború során – látható, hogy a gyártási volumen 1944-es megugrását jelentős részben a már létező lövegtalpakat hasznosító IG 37 összeszerelése eredményezte

A 7,5 cm IG 42 gyártása a háború végén 527 példány elkészülte után fejeződött be. Rendszeresítése ugyanazon előírások szerint történt, mint az IG 37 esetében, így elsősorban az újjászerveződő gyalogos-, valamint újonnan felállított népigránátos-hadosztályoknál vették használatba. Ilyen volt például a 416. gyaloghadosztály (416. Inf.Div.), melynek egy 1945. január 1.-i távirat szerint a gyalogezredek gyalogságilöveg-századai számára egyenként hat IG 42 kiutalását rendelték el.[29]

A gyalogsági lövegek széleskörű használata a Wehrmacht védjegye maradt a II. világháború évei alatt, más országok hadseregei az aknavetők, a tábori tüzérség, valamint a légierő által biztosította a gyalogság közeli tűztámogatását. A 7,5 cm leIG 18 a legnagyobb darabszámban készült német löveg volt a 10,5 cm leFH 18 tábori tarack után, mely egyértelműen jelzi mekkora igény mutatkozott rá.[30] Sokoldalú és robosztus fegyverként minden fronton megállta a helyét és az utódjául szánt 7,5 cm IG 37 és IG 42 mellett végig szolgálta a háborút.

Források és megjegyzések:

Képek forrása:

[1] Maschinenpistole 18 (MP 18)

[2] Például a 7,58 cm leichter Minenwerfer a.A./n.A. könnyű aknavető, melyet idővel továbbfejlesztettek, ekkor a fegyver nevébe belekerült az új változatra utaló jelölés – neuer Art (n.A.) -, s ezzel egyidőben a korábbi megnevezését is ellátták a régi típusú (alter Art) megjegyzéssel.

[3] Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Volume 1: Origins and Evolution 1939-42, Osprey Publishing, 2018, 38.o., a továbbiakban The History of the Panzerjäger, Vol. 1

[4] Ian V. Hogg: German Artillery of World War Two, Greenhill Books, 1997, 23-26.o., továbbiakban Hogg

[5] Thomas Anderson: Panzerartillerie – Firepower for the Panzer Divisions, Osprey Publishing, 2019, 24.o.

[6] Kivéve a 7,5 cm I.Gr. Hl/A kumulatív lövedék

[7] Hogg, 451-454.o., 458.o.

[8] Zaloga, 10.o.

[9] A jelentés címe: Nachweisung über den Rüstungsstand des Mob.Heeres nach dem Stande v.1.10.37, vagyis „Jelentés a gépesített erők felszerelésének helyzetéről az 1937. október 1.-i állapotoknak megfelelően”. Thomas Anderson: The History of the Panzerwaffe, Volume 1: 1939-42, Osprey Publishing, 2015, 88.o.

[10] Ez igaz volt a gépesített/motorizált gyalogezredek esetében is, a hegyizászlóaljak általában több századból álltak, emiatt a számozás eltért. A háború során bevezetett csökkentett létszámú ezredek mindössze két zászlóaljjal, összesen nyolc századdal rendelkeztek, így a 9-12. sorszámú századokat nem állították fel, ennek ellenére a (13.) gyalogságilöveg-századok, valamint a (14.) páncéltörő századok hagyományból megtartották sorszámukat. Douglas E. Nash: Victory Was Beyond Their Grasp – With the 272nd Volks-Grenadier Division from the Hürtgen Forest to the Heart of the Reich, Casemate Publishers, 2015, 83-84.o., továbbiakban Nash: Victory Was Beyond Their Grasp

[11] Alex Buchner: The German Infantry Handbook 1939-1945, Schiffer Publishing, 1991, 56.o., 75.o.

[12] Az első és második hullámban (1-2. Welle) felállított gyaloghadosztályok egy része rendelkezett ilyen nehézfegyveres századdal, míg más hadosztályok felderítő csapatai mindössze egy kerékpáros századból álltak. Thomas Anderson: Panzer Reconnaissance, Osprey Publishing, 2023, 97.o.

[13] Elsősorban a gépesített gyaloghadosztályok [Inf.Div. (mot.)], páncélgránátos hadosztályok (Pz.Gren.Div.) és a páncéloshadosztályok (Pz.Div.) rendelkeztek gépesített, később önjáró gyalogságilöveg-századokkal. A hegyihadosztályok (Geb.Div. 44), illetve a vadászhadosztályok (Jg.Div. 44) állományába mind ló-, mind gépvontatású ütegek tartozhattak. Bundesarchiv-Militärarchiv (BA-MA) RH10/102: Mustergliederungen sowie Gültigkeitslisten für Kriegstärkenachweisungen und KAN für Panzer und Panzergrenadier-Divisionen sowie Grenadier-Regimenter und Panzer-Artillerie-Regimenter, 37.o., 41.o., a továbbiakban BA-MA RH10/102

[14] A járművek megkülönböztetése a betöltött feladatkör alapján és nem a gyártó vagy súlykategória alapján történt. A Kfz. 12 alapja a mittlerer geländegängiger Personenkraftwagen volt, melyet más szerepkörben eltérő számmal azonosítottak. A Kfz. 69 esetében a bázisjárművet schwerer Einheits-Personenkraftwagen néven rendszeresítették. Érdekes adalék, hogy 1939-ben kiadott segédlet szerint a páncéloshadosztályok páncéltörőegységeit Krupp Protzwagennel (Kfz. 69), míg a gyalogoshadosztályok páncélelhárító alakulatait Kfz. 12-vel kellett felszerelni. Arról nincs információ, hogy ezt sikerült-e előírásszerűen megvalósítani.

Zaloga, 8.o.; Thomas Anderson: The History of the Panzerwaffe, Volume 3: The Panzer Division, Osprey Publishing, 2020, 141-142.o., 170.o., a továbbiakban The History of the Panzerwaffe, Vol. 3 (A két forrás eltérő típust jelöl meg előírt vontatónak, a segédletet, mely lehetséges magyarázatként szolgál az eltérésre, a következő forrás említi – The History of the Panzerjäger, Vol. 1, 39.o.)

[15] A háború első feléből kevés hadszervezeti előírás (K.St.N.) maradt fenn, mivel ezeket egy újabb kiadás megjelenésekor legtöbbször megsemmisítették. Az itt említett leírás egyike a kevés fennmaradt dokumentumnak, ami ráadásul éppen a cikk témájához kapcsolódó egységgel foglalkozik. Hilary L. Doyle, Thomas L. Jentz: Panzer Tracts No. 15-2 – mittlerer Schützenpanzerwagen (Sd.Kfz. 251) Ausf. A, B & C. 1939-1942, Panzer Tracts/Panzerwrecks, 2024, 15-2-71.o., a továbbiakban Panzer Tracts No. 15-2

[16] Panzer Tracts, No. 15-2, 15-2-72.o.

[17] Hilary L. Doyle, Thomas L. Jentz: Panzer Tracts No. 15-3 – mittlerer Schützenpanzerwagen (Sd.Kfz. 251) Ausf. C & D., History of Production, Variants, Organization and Employment in Action from 1943 to 1945, Panzer Tracts, 2006, 15-3-71.o.

[18] The History of the Panzerwaffe, Vol. 3, 142.o., 170.o.

[19] Hogg, 24.o., 40.o.

[20] A félreértések elkerülése végett az először kifejlesztett IG 42 megjelölését az alter Art (a.A.), azaz régi típusú megkülönböztetéssel látták el, mivel a típusjelet a háború végén egy másik löveg megkülönböztetésére használták fel.

[21] Hogg, 30.o.

[22] Hogg, 31.o.

[23] Zaloga, 12.o.

[24] Zaloga, 24.o.

[25] A német hadsereg úgynevezett mobilizációs hullámokban – Wellen – állította fel a gyaloghadosztályokat. Ez annyit jelentett, hogy egyszerre több alakulat szervezése indult meg az egy vagy több hadkiegészítő körletben többnyire azonos szervezeti előírások mentén. Az egyes hullámok szervezete és felszerelése között azonban jelentős különbségek is előfordultak. A 32. hullámban először 19, majd még hat, összesen 25 hadosztály felállítása történt meg. Nash: Victory Was Beyond Their Grasp, 45.o.

[26] A Füsilierkompanie (K.St.N. 149v) egy népigránátos-hadosztály nagy mozgékonyságú, jelentős tűzerőt felvonultatni képes egysége volt. Három gyalogos szakaszából kettő gépkarabélyokkal (MP 44) rendelkezett, a katonák biciklikkel közlekedtek és a század emellett bevethetett tíz géppuskát (ebből kettő háromlábú állvánnyal nehézgéppuskaként), két közepes aknavetőt és két könnyű gyalogsági löveget is. – BA-MA RH10/102, 159-161.o.

[27] BA-MA RH10/102, 103-105.o., 113.o., 115-117.o., 147-149.o., 157.o., 159-161.o.

[28] 4600 méter a korábbi 5150 méterrel szemben. Hogg, 31.o., 34.o.

[29] BA-MA RH10/114 Aufstellung, Gliederung, Auffrischung, Ausstattung, Verwendung, Einsatz und dgl. vorwiegend der Panzertruppe.- Geheime Kommandosachen, Band 6, 33-34.o.

[30] Zaloga, 11.o., 24.o.

Lovat lóerőre

/ Levai Peter / Hozzászólás

A Sd.Ah. 3, a Sd.Ah. 4 és a Sd.Ah. 103 utánfutók bemutatása

Az 1930-as évek elején Németország vezetése eltökélte, hogy a versailles-i békeszerződés által szigorú keretek közé szorított hadseregét újra hatékony védelmi erővé fejleszti. A frissen megalakuló egységek számára azonban nem állt rendelkezésre kellő mennyiségben korszerű fegyverzet, ezért jelentős mértékben a meglévő készletekre kellett támaszkodni. Ennek egyik eredménye az lett, hogy a gépesítettnek szánt egységeket csak eredetileg lóvontatásra tervezett lövegekkel tudták ellátni. Hogy ez miért volt gond? A fegyverek céleszközök, melyek felépítése és funkciói az adott feladat végrehajtását biztosítják. Ebből kifolyólag az ágyúk szerkezete a tüzelés, valamint a lassú mozgatás során fellépő erőhatások elviselésére lett tervezve. Nem volt szükség a gépjárművekéhez hasonló futóműre és felfüggesztésre, mivel a lovak nem voltak képesek akkora sebességgel húzni a lövegeket, hogy azok egyszerű tengelye és kerekei ne bírták volna el a terheléseket. A gépesített tüzéralakulatok teherautói és vontatói viszont új helyzetet teremtettek, s a lövegeket fel kellett készíteni a nagyobb sebességű vontatásra. Ennek megvalósítására több lehetőség kínálkozott:

  1. új típus(ok) szolgálatba állítása, melye(ke)t már eleve gépesített egységeknek szánnak
  2. lövegek áttervezése – több típusnak létezett külön gépvontatásra szánt változata, melyet onnan lehet könnyen felismerni, hogy a gépjárművekhez hasonlóan tömör vagy légtömlős gumiabronccsal szerelték fel őket (pl. a francia Canone de 75 mle. 1897 mod. 1938, lásd 1. ábra)
  3. olyan utánfutók tervezése, melyek segítségével lehetségessé vált a gépjármű általi vontatás – (pl. a francia Canone de 75 modéle 1897 esetén, lásd 1. ábra)

1. ábra: A francia Canone de 75 mle. 1897 mobilizálására több megoldás is született – baloldalt a Citroёn által tervezett pótkocsi felhelyezése, jobbra a löveg modernizált változata, a Canone de 75 mle. 1897 mod. 1938 látható

A harmadik opció bár nem biztosított egyszerűbb megoldást, viszont lerövidítette az ütegek felszereléséhez szükséges időt azáltal, hogy a pótkocsik megjelenésével a meglévő lövegek felhasználhatóvá váltak.[1] A Sonderanhänger 3 (Sd.Ah. 3) volt az egyik első utánfutó, amit elsősorban könnyű lövegek, úgymint a 7,5 cm Feldkanone 16 neue Art (FK 16 n.A.) és a 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 (leFH 16)[2] hordozására rendszeresítettek. A konstrukció egyszerű felépítéssel bírt, duplarugózású tengelyén kereskedelmi forgalomban kapható fémfelnik kaptak helyet, melyre légtömlős vagy tömör gumiabroncsot helyeztek. A kerekek fékezhetőek voltak és külön mechanikus rögzítőfék is beépítésre került. A lövegtalp szárának az utánfutó meghosszabbított része biztosított további támasztást, valamint segítette a stabil mozgatást (lásd 2. ábra). Üres tömege 850 kilogramm, hasznos terhelhetősége 1470 kilogramm volt. A löveget rámpákon lehetett felhúzni az erre a célra kialakított keret hornyaiba, majd a rámpákat utána felhajtották és láncokkal rögzítették az ágyú kerekeit.[3] Az eszköz vontatását Sd.Kfz. 6 és Sd.Kfz. 7 féllánctalpasokkal[4] vagy háromtonnás teherautókkal oldották meg.[5]

2. ábra: 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 könnyű tábori löveg egy Sd.Ah. 3 utánfutón szállításra készen

A következő konstrukció a Sonderanhänger 4 (Sd.Ah. 4) volt a sorban, melyet a lóvontatású közepes- és nehézlövegek gépesítésére terveztek, például a 15 cm lange schwere Feldhaubitze 13 (15 cm sFH 13)[6] számára. Az utánfutó tengelyén kereskedelmi forgalomból származó fémfelnikre kerültek a légtömlős gumiabroncsok, melyeket elláttak fékkel, valamint külön rögzítőfék is beépítésre került. Üres tömege 1500 kilogramm, hasznos terhelhetősége 3300 kilogramm volt. A löveget, hasonlóan az Sd.Ah. 3-hoz, fém rámpákon lehetett felhúzni az utánfutó keretére, melyen láncokkal biztosították a szállítás idejére[7] (3. ábra).

3. ábra: Sd.Ah. 4 löveg fogadására készen – érdemes megfigyelni a lehajtott rámpákat, melyek lehetővé tették az ágyúk gördülékeny mozgatását

A Sonderanhänger 103 (Sd.Ah. 103) az előzőkkel ellentétben egy kéttengelyes utánfutó volt, melyet a lóvontatású könnyű- és nehézlövegek (10,5 cm leFH 16 és 15 cm sFH 13) szállítására szántak. Mindkét tengelyén fémfelniken helyezkedtek el a légtömlős gumiabroncsok, melyek fékezhetők voltak, valamint további mechanikus rögzítőfék is rendelkezésre állt. Üres tömege 1200 kilogramm, hasznos terhelhetősége 3200 kilogramm volt. A lövegek mozgatását fém rámpákkal segítették, melyeket annak rögzítését követően felhajtottak, további támasztást adva a nagy méretű kerekeknek (1. ábra). A pótkocsi a Sd.Ah. 4 utódjának vagy továbbfejlesztésének tekinthető, amely jobb rugózással, illetve alacsonyabb tengelyterheléssel bírt. Vontatójárműként háromtonnás teherautók, továbbá az Sd.Kfz. 6 és a Sd.Kfz 7 féllánctalpasok valamelyike jöhetett szóba. A típust a gépesített tüzérosztályok könnyű és nehézütegei egyaránt használták.[8]

4. ábra: Sd.Ah. 103 utánfutó felhajtott rámpákkal és vontatójármű nélkül

A Wehrmacht megalakulása idején elfogadható kompromisszumnak tűnt a pótkocsik alkalmazása még azzal együtt is, hogy a nagyobb vontatási sebességért[9] cserébe megnőtt a tüzeléshez, illetve mozgatáshoz szükséges előkészítés ideje, valamint a vontatmány súlya (löveg + pótkocsi). Bár jelentős törekvések történtek a tüzérség minél nagyobb arányú gépesítésére, az egészen a II. világháború végéig jellemzően lóvontatású maradt.[10] Ezen felül a harckocsi- és repülőgépgyártás elsőbbséget élvezett a löveggyártással szemben, emiatt egyes régi típusok – mint például a 10,5 cm leFH 16, nem beszélve a különféle zsákmányolt lövegekről – egészen a háború második feléig használatban maradtak, melyek vontatásához elképzelhető, hogy az utánfutók egy része is az egységek felszerelésének része maradt.[11]

Források és megjegyzések:

Képek forrása:

[1] Egy új típus megjelenésénél figyelembe kell venni annak időszükségletét, amíg kellő számú példányt legyártanak, ezekhez rendelkezésre áll a megfelelő számú kezelő, új kaliber bevezetése esetén a szükséges lőszerkészlet.

[2] Az első világháborús német tüzérség egyik alaptípusa a 7,7 cm Feldkanone 16 (7,7 cm FK 16) volt, melyből több, mint 3000 darab készült 1916-1918 között. A löveg a háború utáni Reichsheer alaptípusa lett, azonban a versailles-i békeszerződés csak 204 darab ilyen kategóriájú fegyvert engedélyezett szolgálatban tartani. Az 1930-as évek elején a típust újrahuzagolták az újabb előírásoknak megfelelő 75 mm-es űrméretre, aminek következtében az elnevezése 7,5 cm Feldkanone 16 neuer Art-ra változott (neuer Art – újfajta, új típus).

A 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 (10,5 cm leFH 16) a hadsereg elsődleges könnyű tarackja volt 1917-1935 között, melyet követően a 10,5 cm leFH 18 fokozatosan leváltotta az elsővonalbeli alakulatoknál. A lövegből mindössze 84 darabot engedélyeztek megtartani a győztes hatalmak, ezzel szemben 496 darab maradt az újjáalakult hadsereg birtokában, melyek nagyrészét a 30-as évek elejéig rejtve tárolták. Később ezekre a készletekre alapozva indult meg a bővülő fegyveres erők tüzérségének felszerelése és 1941-re legalább 14 gyaloghadosztály könnyű tüzérosztályait látták el vele.

Ian V. Hogg: German Artillery of World War Two., Greenhill Books, 1997, 55.o., továbbiakban Hogg; valamint Steven J. Zaloga: German Field Artillery of World War II, Osprey Publishing, 2023, 5.o., 40.o., továbbiakban Zaloga

[3] Wolfgang Fleischer: Deutsche Heeresfahrzeuge – Anhänger und Sonderanhänger bis 1945, Motorbuch Verlag, 2015, 34.o., a továbbiakban Deutsche Anhänger

[4] http://www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Trailers/Special_trailers/Sd__Ah__3/sd__ah__3.html

[5] Például Henschel 33 D1 teherautóval. A kategória pontos német megnevezése mittlerer geländegängiger Lastkraftwagen volt, mely a háromtonnás közepes terepjáró teherautókat jelöli. Ebben a kategóriában több gyártó típusa is elérhető volt, úgymint a Henschel/Magirus 33, a Mercedes-Benz L 3000 és a Ford V 3000. Thomas Anderson: Panzerartillerie – Firepower for the Panzer Divisions, Oprey Publishing, 2019, 18.o., továbbiakban Panzerartillerie; www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Motor_Vehicles/Germany/Henschel/Henschel_33/henschel_33.html

[6] A nehézlöveg 1917-ben jelent meg a császári német haderőnél, majd a háborút követően a Reichsheer megtarthatott 120 darabot Pillau és Swinemünde, két balti-tengeri erőd ütegeiben. A típus megérte a következő konfliktust, ahol elsősorban tartalék és kiképző egységeknél alkalmazták, bár néhányból önjáró löveg lett Alfred Becker ezredes munkásságának köszönhetően. Panzerartillerie, 16.o., 21.o.; Hogg, 104.o.

[7] Deutsche Anhänger, 35.o.

[8] Deutsche Anhänger, 62.o.

[9] A legnagyobb megengedett vontatási sebesség 50 km/h volt. Deutsche Anhänger, 34-35.o., 62.o.

[10] A német tábori tüzérség 1060 lóvontatású és mindössze 105 gépesített tüzérosztállyal rendelkezett a háború során. Zaloga, 7.o.

[11] A cikk megjelenéséig nem találtam ezt megerősítő információt. Az első világháborús lövegek használata olyan alakulatoknál képzelhető el a háború későbbi szakaszában, melyek kevésbé aktív frontvonalon szolgáltak, emiatt az egységek felszerelésénél könnyebben támaszkodhattak elavult vagy éppen zsákmányolt eszközökre. Az ilyen alakulatok gépesítettsége általában igen alacsony volt, akár egy átlagos gyalogoshadosztályhoz képest is, ennélfogva elég valószínűtlen, bár nem lehetetlen, hogy a kevés kiutalt vontató némelyike egy Sd.Ah. 3 vagy Sd.Ah. 4 segítségével szállította az ágyúkat, amennyiben a szükséges üzemanyagot biztosítani tudták.

Lánctalpas lőszerszállítók VI.

/ Levai Peter / Hozzászólás

Munitionsträger auf Fahrgestell Pz.Kpfw. III – Schulfahrgestelle Pz.Kpfw. III

Az 1943 július elején megindított kurszki Citadella hadművelet (Operation Zitadelle) a német hadsereg harmadik nagy nyári offenzívája volt a keleti fronton az 1941-es Operation Barbarossa, valamint az 1942-es Operation Blau után. Az első kettőhöz képest jóval kisebb területre összpontosított, azonban jelentős erőket felvonultató támadás újfent azzal a céllal lett megtervezve, hogy a szovjet hadseregre döntő csapást mérjen. A siker zálogát a feltöltött és megerősített páncélos fegyvernemben látták, melyet a felkészülés hónapjaiban az alábbi új fegyverrendszerekkel láttak el (zárójelben a bevetett darabszámmal):

  • széleskörben megjelentek az első sorozatban gyártott önjáró lövegek[1], a Hummel (54 darab) és a Wespe (78 darab) [2], valamint egy újfajta önjáró gyalogsági löveg, a Grille, [3]
  • Pz.Kpfw. V Panther Ausf.D közepes harckocsi (204 darab[4]),
  • 8,8 cm Panzerjäger IVb (Hornisse) nehéz páncélvadász (85 darab[5]),
  • Borgward B IV (Sd.Kfz. 301) távirányítású robbanóeszköz hordozó[6] (72 darab[7]),
  • Sturmpanzer IV rohampáncélos (45 darab[8]),
  • (schwerer) Panzerjäger Tiger (P) ’Ferdinand’ nehéz páncélvadász (90 darab[9]).

Ezek közül az egyik legismertebb a Ferdinand páncélvadász, mely létrejötte a VK 45.01 nehézpáncélos programhoz, valamint a német ipar szabályozatlan működéséhez köthető.[10] A nehézpáncélosok a bécsi HKW Wien-ben[11], a hadsereg bécsi járműjavító üzemében készültek, ahol a formálódó alakulatok támogatására az elérhető készletekből hat PzKpfw III átalakítása történt meg lőszerszállító járművé.[12]

1. ábra: Munitionsträger III valahol a keleti fronton

A PzKpfw III harckocsik az alábbi módosításokon estek át:

  • a legfontosabb és leglátványosabb módosítás a torony eltávolítása volt, melynek helyére egy egyszerű zárófedél került, hasonlóan a Munitionspanzer IV-hoz,
  • a torony helyének lezárásával szükségessé vált a vezető, valamint a rádiós eredeti pozíciójának megközelítéséhez búvónyílások kialakítása (lásd a fenti képen, a háttal lévő katona pont a búvónyílás fedelén ül),
  • a páncéltest elején lévő géppuska helye megmaradt, azonban a fennmaradt fotók alapján nem egyértelmű, hogy a géppuskát önvédelemre megtartották, időszakosan eltávolították vagy teljesen elhagyták,
  • az eredeti 3,7 cm-es vagy 5 cm-es lőszerek tárolói nem sok segítséget nyújtottak a sokkal nagyobb 8,8 cm-es gránátok elhelyezésében, így azok helyett a felszabadult küzdőteret használták raktérként (a szállítható mennyiségről nem találtam információt).

A lánctalpasok nagy erénye volt, hogy lépést tarthattak a páncélvadászokkal és páncélvédelmüknek köszönhetően a front közelében maradva gyorsabban elláthatták őket, mintha a hagyományos módon, teherautókkal szállították volna a szükséges muníciót.

A lőszerszállítók bevetésének rövid története

653. nehéz páncélvadászosztály (s.Pz.Jg.Abt. 653)

Az első három Munitionspanzer III 1943. július 11.-én érkezett meg a 9. hadseregnek alárendelt s.Pz.Jg.Abt. 653 számára, éppen a kurszki offenzíva végére. A zászlóalj a szovjet ellentámadás idején az orjoli[13] kiszögellésben szolgált augusztus közepéig. Az állásokat nem sikerült megtartani, ezért vissza kellett vonulniuk Brjanszkhoz, ahonnan átszállították a járműveket Dnyipropetrovszkba a rég elmaradt javítások elvégzésére. A hadműveleti helyzet azonban később is kedvezőtlenül alakult, emiatt az egységből rögtönzött harccsoportok a Zaporizzsja[14] – Nikopol[15] – Krivoj Rog[16] térségében kerültek bevetésre, mialatt a fennmaradó részek folyamatosan javítás alatt álltak. A nehézpáncélosokat végül 1943. december 16.-án kezdték el kivonni a frontvonalból és visszaszállítani Bécsbe, melynek végrehajtását az utolsó harcképes járművekből álló harccsoport fedezte a nikopoli hídfőben.[17] A lőszerszállító járművekről mindössze annyit lehet tudni ebből az időszakból, hogy 1943 novemberében még öt Munitionsträger III volt bevethető állapotban, a hatodikról nincs információ. A későbbi jelentésekben újfent hat ellátójármű szerepel, azonban azt nem lehet megállapítani, hogy a korábbi hiányzó példány lett megjavítva vagy egy másik harckocsi átalakításával pótolták a hiányt.

2. ábra: A 653. nehéz páncélvadászosztály állományának változása 1943. július-november között

  • A zászlóalj a kurszki offenzíva előtt öt PzKpfw III 5 cm L/42 (rövid csövű 5 cm-es löveggel felszerelt) harckocsival és egy PzBefWg III Ausf.J parancsnoki harckocsival rendelkezett.
  • A nikopoli műveletek idején az egység az előírt 45 páncélvadász helyett 48-cal rendelkezett, melyből november 1.-én mindössze kilenc volt bevethető. A három műszaki mentő Bergepanzer Tiger (P) 1943 augusztusára állt készen kiszállításra.

505. nehézpáncélos osztály (s.Pz.Abt. 505)

A nehézpáncélos osztály 1944. május 31.-i állományjelentése szerint hét Mun.III (Munitionspanzer III) lőszerszállító járművel rendelkezett. Ezekből három Pz.Kpfw. III Ausf. M az egységhez eredetileg kiutalt[18] 25 Pz.Kpfw. III-ból maradt meg, ezen felül egy Ausf. H és három Ausf. J került még átalakításra. A munkákat a korábbiakkal ellentétben nem valamelyik németországi üzemben, hanem az alakulat javítóegységénél végezték el, emiatt kialakításuk eltérhetett a korábbi konstrukcióktól a rendelkezésre álló eszközök és nyersanyagok függvényében. A lánctalpasok tevékenységéről, meddig szolgáltak a nehézharckocsik mellett vagy hogy mi lett a sorsuk, egyelőre nem találtam érdemi információt.

3. ábra: A nehézpáncélos osztályok eredeti vegyes és a tapasztalatok alapján módosított homogén felépítésű hadszervezete

216. rohampáncélos osztály (Stu.Pz.Abt. 216)

A rohampáncélos osztályt miután 1943 végén kivonták a keleti frontról, ahol a s.Pz.Jg.Abt. 653-mal szolgáltak együtt,a hadsereg bécsi javítóüzemébe vezényelték a harcképesség helyreállítása érdekében. Egy 1944. február 1.-i beszámoló szerint az osztályból egy századnyi Sturmpanzer IV-nek, egy Munitions-Träger IV-nek, két Schulfahrgestelle PzKpfw III-nak (Fahrschulpanzer III), valamint minden szükséges támogató járműnek menetkésznek kellett lennie február 5.-re. Ebből, ami felettébb érdekes, az a járművezetők oktatására kialakított Fahrschulpanzer III hozzárendelése egy ilyen kis méretű, különleges feladatú egységhez. Az oktatójárművek lényegében az eredeti harckocsi torony nélküli változatai voltak, melyeken a toronynyílást körülvevő kapaszkodókat[19] leszámítva minimális változtatások történtek. Ebből kifolyólag a lánctalpasok igen nagy hasonlóságot mutattak a HKW Wien-nél, illetve a s.Pz.Abt. 505-nél átalakított Munitionspanzer III-hoz. Az osztály 1944 márciusi és áprilisi állományjelentésében Anderson szerint[20] mint lőszerszállító járművek lettek feltüntetve, azonban más források szerint vontatóként alkalmazták őket[21].

1944 február elején a korábbi tervekkel ellentétben a teljes Stu.Pz.Abt 216-t Olaszországba rendelték a szövetségesek anziói partraszállására válaszul. Megérkezésüket követően intenzív harcokban vettek részt és júliusra az ellátójárművek közül mindössze egy Munitionspanzer IV-t jelentettek bevethetőnek, a Fahrschulpanzer III-ek semmilyen besorolás alatt nem kerültek említésre.

4. ábra: Fahrschulpanzer III egy német laktanyában

5. ábra: A 216. rohampáncélos osztály állománya 1944 tavaszán, benne a két Fahrschulpanzer III-sal

Összegzés

A Panzerkapmfwagen III amellett, hogy a német hadsereg páncélos koncepciójának egyik első képviselője volt, bázisul szolgált számos, eltérő feladatkörű harcjárműnek (Sturmgeschütz III, Tauchpanzer III, Panzerbefehlswagen, Panzerbeobachtungswagen III). A lőszerszállító járművek eredetileg harckocsiként – vagy oktatójárműként – kezdték meg pályafutásukat, melyek a felállítás alatt álló páncélvadász- és rohampáncélos egységek támasztotta igények hatására lettek módosítva. A különböző átalakításokból legalább 13 szállítójármű készült el, valamint kettő kiképzőjárművet is a harcoló alakulatok támogatására vezényeltek. Az alkalmazó egységek Tiger, Ferdinand és Sturmpanzer IV harcjárműveinek 88, illetve 150 mm-es főfegyverzetei nagy méretű gránátokkal működtek, ezek lovas kocsival vagy teherautóval való szállítása komoly kihívást jelentett. Ahogy az lenni szokott az ellátóegységek eszközeivel és tevékenységével kapcsolatban, korlátozott információ áll rendelkezésre, melyből a lánctalpasok pontos sorsa nem állapítható meg. Ennek ellenére rövid történetük ismert része is kellően érdekes bepillantást enged a Wehrmacht azon törekvésébe, mely dedikált ellátójárművek létrehozását és rendszeresítését szorgalmazta a különböző fegyvernemek számára.

Források és megjegyzések:

Képek forrása:

[1] Bár eredetileg átmeneti megoldásnak szánták őket, végül mind a Hummel, mind a Wespe harcjárművekből több száz példány épült és végigszolgálták a háborút. A két típus lőszerszállító változatainak rövid története az alábbi linkeken érhetők el (Wespe, Hummel).

[2] Robert A. Forczyk: Páncélos-hadviselés a keleti fronton, 1943-1945 – Vörös gőzhenger, 2022, 143.o., továbbiakban Forczyk

[3] A jármű a Pz.Kpfw. 38(t) alvázát és a schwere Infanteriegeschütz 33 (sIG 33) nehéz gyalogsági löveget kombinálta. Hivatalos elnevezése Geschützwagen 38 für s.I.G.33/1 (Sf.) volt. A típusból 1943 június végéig 200 példányt gyártottak, azonban a csapatoknál lévő pontos mennyiségről a cikk megjelenéséig nem találtam információt. További részleteket a hivatkozott cikk tartalmaz.

[4] Az első két Panther harckocsikkal felszerelt páncélososztály, a Panzer-Abteilung 51 és Panzer-Abteilung 52 voltak. Forczyk, 142, 145.o.

[5] Az 560. nehéz páncélvadász-osztály (s.Pz.Jg.Abt. 560) 45 darabot, míg a 655. nehéz páncélvadász-osztály (s.Pz.Jg.Abt. 655) 40 darabot jelentett elérhetőnek. A rendelkezésre álló 85 példányból mindössze 50 volt bevethető. Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 7-3, Panzerjaeger (7,5 cm Pak 40/4 to 8,8 cm Waffentraeger) development and employment from 1939 to 1945, Panzer Tracts, 2006, 7-194 – 7-195.o.

[6] Bővebb információ a kifejlesztésük hátteréről és a VK 3.02 lőszerszállító járművel való kapcsolatról ezen a linken található.

[7] Thomas Anderson: Ferdinand and Elefant Tank Destroyer, Osprey Publishing, 2015, 103.o., továbbiakban Ferdinand Tank Destroyer.

[8] Három parancsnoki harcjármű, BefStuPz IV, és 42 StuPz IV állt bevetésre készen. Ferdinand Tank Destroyer, 103.o.

[9] Ferdinand Tank Destroyer, 103.o.

[10] Mire a részletes tesztek lezajlottak kummersdorfi tesztpályán (1942. szeptember), melynek eredménye alapján kellett volna a pontos beszállítói szerződéseket megkötni, a Krupp már leszállított 100 darab páncéltestet. Ferdinand Tank Destroyer, 23.o.

[11] Hivatalos nevén Heeres-Kraftfahrzeug-Werkstatt Wien, amelyre máshol Heeresarsenal Wien, vagy egyszerűen csak a bécsi Arsenal néven hivatkoznak.

[12] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 17 – Gepanzerte Nachsub Fahrzeuge (Armored Supply/ Ammunition Vehicles), VK 3.01 to schwere Wehrmacht-Schlepper, Panzer Tracts, 2004, 17-37.o.

[13] A település neve Opёл, ennek német átírása Orel, melyet átvett az angolszász szakirodalom is.

[14] Zaporizzsja (Зaпopiжжя) a mai Ukrajna területén található a Dnyeper folyó mentén. A város nevével angolul Zaporozhe, németül Saporshje alakban is lehet találkozni.

[15] Nikopol (Hiкополь) a mai Ukrajna területén található a Dnyeper folyó partján, Zaporizzsjától 60 kilométerre délnyugatra.

[16] Krivoj Rog (Krivij Rih, Kpивий Pиг) a mai Ukrajna területén található, Zaporizzsjától 130 kilométerre nyugatra.

[17] Ferdinand Tank Destroyer, 152-153., 156-158., 160.o.

[18] A nehézpáncélos-zászlóaljak első (tervezett) felépítése szerint az állományukba 29 PzKpfw VI Tiger Ausf. E és 36 PzKpfw III tartozott, utóbbiak elsősorban felderítési és összeköttetési feladatokra. Ezt a bevetési tapasztalatok alapján később módosították és az egységek alárendeltségébe 45 Tiger/Königstiger került, más típusú harcjármű nélkül. A korábban felállított zászlóaljak magukon viselték az átszervezés nyomait és egész sokáig megtartották közepes páncélosaikat. Thomas Anderson: The History of the Panzerwaffe – Volume 2: 1942-45, Osprey Publishing, 2017, 137.o., 146.o.

[19] A kapaszkodók megkönnyítették a be- és kimászást a járműből, valamint segítettek némileg kényelmesebb környezetet teremteni a hozzájuk rögzíthető esőponyvával.

[20] Ferdinand Tank Destroyer, 176.o.

[21] Hilary L. Doyle, Lukas Friedli, Thomas L. Jentz: Panzer Tracts No. 8-1, Sturmpanzer – Sturminfanteriegeschütz 33, Sturmpanzer & Munitionspanzer, Panzerwrecks, 2023, (a 2014-es könyv átdolgozott, újranyomott kiadása), 8-1-60.o.

Panzerabwehrwerfer 600

/ Levai Peter / 1 hozzászólás

A 8 cm PAW 600 (8 cm PWK 8H63) páncéltörő löveg története

A német hadsereg páncélelhárító csapatainak mind a francia hadjárat, mind a Barbarossa hadművelet során azzal kellett szembesülniük, hogy az egységek alaptípusa, a 3,7 cm Pak 36, nem rendelkezett kellő páncélátütő képességgel.

3,7 cm Pak 36 armour penetration capabilities and ammunition stocks in June 1941

1. ábra: 3,7 cm Pak 36 páncéltörő löveg teljesítménye különböző típusú lövedékekkel. A löveg számára gyártott PzGr 40 volfám-karbid magvas lövedékek a Szovjetunió elleni hadjárat előtt a teljes lőszerkészlet 5%-t tették ki.

A probléma áthidalására komoly erőforrásokat mozgósítottak, melyek az alábbiakban mutatkoztak meg:

  • új típusú lőszerek kerültek rendszeresítésre
    •  kumulatív töltetű lövedék: Hohlladung – 3,7 cm Pak (Stielgranate 41), 7,5 cm KwK L/24 (GrPatr 38 Hl)[1]
    • volfrám-karbid magvas lövedék: Hartkerngeschoss (PzGr 40) [2]
  • új típusú lövegek rendszeresítése kezdődött el
    • kúpos furatú lövegek: 2,8 cm sPzB 41; 4,2 cm Pak 41; 7,5 cm Pak 41
    • nagyobb űrméretű lövegek: 5 cm Pak 38; 7,5 cm Pak 40 [3]

Az újfajta lőszerek legnagyobb előnye abban állt, hogy a meglévő lövegek számára kínáltak teljesítményjavulást, így ezek rendszeresítése kezdetben nem ütközött nehézségekbe. Az új kúpos furatú ágyúk szolgálatba állítása már nagyobb kihívást jelentett volna, viszont a háború közepétől jelentkező egyre szűkösebb volfrámkészletek miatt kis számban gyártották őket, mivel a hadsereg volfrám-karbid magvas lövedékekkel való ellátása hosszabb távon nem volt fenntartható.[4] A kumulatív töltetű lövedékek azonban a páncélos- és tüzéralakulatok eszköztárának szerves részévé váltak.

Ezzel párhuzamosan intenzív munka folyt a hátrasiklás nélküli lövegek fejlesztése terén is, melyek előállítása az előbbiekhez hasonlóan alapanyaghiány[5] miatt kellett, hogy leálljon 1944-ben.[6] A hadvezetés azonban még ezt megelőzően kritikákat fogalmazott meg a már létrehozott konstrukciókkal kapcsolatban. Kiemelték a veszélyes, hátracsapó gázsugarat, a hagyományos lövegekhez viszonyított jelentősen nagyobb hajtótöltetet, valamint a páncéltörő szerepkörhöz nem megfelelő pontosságot. Ezért 1943-ban pályázat került kiírásra egy olyan fegyvert igényelve, mely könnyű, kevesebb hajtótöltetet igényel, mint a hátrasiklás nélküli lövegek vagy rakéták[7] és 750 méterről képes eltalálni egy 1 m2-es célfelületet.

A felhívásra a Rheinmetall-Borsig egy újfajta megközelítéssel válaszolt, melynek a Hoch-Niederdruck-System (magas-alacsony nyomású rendszer) nevet adták. Ennek lényege, hogy a hajtótöltet berobbanása után a lövedék addig nem kezdett el gyorsulni, amíg a megfelelő nyomás fel nem épült a lövegcső hátsó szekciójában. Ezt úgy érték el, hogy a lövedék – egy módosított 8,14 cm-es aknagránát – hajtótöltetét a 10,5 cm leFH 18 lőszerhüvelyében helyezték el, melyet egy vastag vaslemezzel zártak le. A keletkező gázok fokozatosan távoztak a lemezen kiképzett nyolc furaton keresztül. Amint a kívánt nyomást elérte, a lemezt és a lövedéket összekötő csapszeg rendeltetésszerűen elnyíródott és a gránát útjára indult a huzagolásmentes csőben. [8] Kétféle gránát állt rendelkezésre: a kumulatív töltetű 8 cm W.Gr.Patr. Hl 4462 (8 cm Werfergranate-Patrone Hohlladung 4462) páncélozott célok leküzdésére, valamint az elsősorban gyalogság ellen szánt nagy robbanóerejű 8 cm W.Gr.Patr. 5071.[9]

A könnyű lövegtalp, valamint annak felfüggesztése egy innovatív torziós rudas megoldással készült, mely jelentős súlymegtakarítást eredményezett, viszont a szilárdsága nem volt kielégítő. Másodszorra egy sokkal konzervatívabb és erősebb szerkezettel álltak elő, mégis az elkészült példányok egy részét a már bevált Pak 38 alapjaira helyezték. Ez amiatt külön érdekes, mivel a lövegtalpat további két tüzérségi eszköz, a 7,5 cm Infanteriegeschütz 42 gyalogsági löveg, valamint a 30 cm Raketen-Werfer 56 rakéta-sorozatvetőnél szintén alkalmazták. A PAW 600-ból összesen 260 darab készült 1944 decembere és 1945 márciusa között. [10]

Egy 1945. január 17.-i távirat szerint a 18. páncélgránátos-hadosztály 30. és 51. páncélgránátosezredei, valamint 118. páncélos-felderítőzászlóalja kaptak belőle csapatpróbákra az alábbiak szerint (idézve a jelentést):

  • 15. (PWK) / Pz.Gren.Rgt. 30
  • 15. (PWK) / Pz.Gren.Rgt. 51
  • 1 PWK-Zug für 4./Pz.Aufkl.Abt. 118

A fentiek értelmében mindkét ezred felállított egy 15. páncélvadászszázadot, melyet 12 löveggel láttak el. A PWK rövidítés jelentése nincs megemlítve, de minden bizonnyal a löveg egy, a háború végén használt elnevezésből, a 8 cm PWK 8H63-ból származik. A felderítőzászlóalj esetében egy négylöveges páncélvadászszakasz került megszervezésre az egység 4. századának alárendeltségében. Az újonnan létrehozott alakulatok felépítése a tapasztalatok kiértékeléséig az 1944. április 1.-én kiadott K.St.N. 1140 (f.G.) által vázoltakon alapult. A végleges szervezeti felépítést csak ezután tervezték szabályba foglalni. Az átszervezés határidejének 1945. február 15. lett kijelölve. [11]

Panzerkleinzerstörer Rutscher

2. ábra: Panzerkleinzerstörer Rutscher könnyű páncélvadász fa modellje

Panzer 38(t) mit 7,5 cm KwK

3. ábra: A Pz.Kpfw. 38(t)-re alapozott, PAW 600 löveggel felszerelt könnyű harckocsi rajza

A hagyományos vontatott szerepkör mellett arra nézve is születtek tervek, hogy különböző harcjárművek főfegyverzeteként alkalmazzák. Az egyik ilyen projekt a Panzerkleinzerstörer „Rutscher” volt, mely egy kétfős, könnyen páncélozott páncélvadászt vázolt fel, ráadásul nem is egy, hanem kettő, szorosan egymás mellé helyezett PAW 600-sal a jármű elejében.[12] Egy másik elképzelés egy könnyű harckocsiról szólt, mely a Panzer 38(t) alvázát, a Panzer IV tornyát és a PAW 600 löveget kombinálta volna.[13] Végül egyik jármű sem valósult meg, a Rutscher mindössze modell formájában létezett, a Panzer 38(t)-ra alapozott könnyű harckocsiról pedig csak rajzok maradtak fenn.

Combat ready weight of different anti-tank guns

4. ábra: A legfontosabb páncéltörő lövegek összehasonlítása

A PAW 600 egy különleges megoldást kínált arra a problémára, hogy a páncéltörő ágyúk teljesítményét ne csak a kaliber, s ezáltal az eszköz méretének, növelésével javítsák. A létrehozott löveg harckész súlya kevesebb, mint fele volt, miközben a páncélátütő képessége 750 méterig meghaladta a 7,5 cm Pak 40 releváns értékeit. Ez a hatásos lőtávolság egy jól álcázott löveget még korlátozottan alkalmassá tehetett páncélelhárító szerepkörre, harckocsi vagy páncélvadász főfegyverzeteként azonban nem tette volna lehetővé a háború második felében elterjedt német harceljárás alkalmazását, melynek szerves része volt a nagy távolságból vívott tűzharc. Az eszköz teljesítette a pályázati kiírásban foglaltakat, ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a projekt a háború utolsó időszakában futott, amikor a német hadsereg elsősorban védekező hadműveleteket folytatott, a hadiipar pedig nem volt már képes a megfelelő mennyiségű és minőségű fegyverzetet biztosítani, mely helyzet az imént bemutatott kompromisszumokkal terhelt megoldásokat eredményezett. A PAW 600 páncéltörő löveg végül kis mennyiségben rendszeresítésre került a háború utolsó hónapjaiban, de a tervezett harcjárművek nem jutottak el a megvalósításig.

Átdolgozva és újabb forrásokkal bővítve megjelent 2024. január 1.-én.

Források és megjegyzések:

Képek forrása:

[1] A GrPatr 38 Hl 1941 végén érkezett meg a páncélos csapatokhoz, a 3,7 cm Stielgranate 41 1942 március-április környékén jelent meg a páncélvadász egységeknél. Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger. Volume 1: Origins and Evolutions 1939-42, Osprey Publishing, 2018, 159.o., 273.o., továbbiakban The History of the Panzerjäger. Vol. 1

[2] A különféle volfrám-karbid magvas lövedékek fokozatosan lettek rendszeresítve, az elsők a Szovjetunió elleni offenzíva előtt kerültek gyártásba, melyek közt ott volt a Pak 36 számára tervezett változat (lásd 1.ábra). The History of the Panzerjäger. Vol. 1, 156.o.

[3] A Pak 38-ok a francia hadjárat után, 1940 második felében, az első Pak 40-ek pedig 1941 novemberében kezdtek megérkezni a csapatokhoz. Ian V. Hogg: German Artillery of World War Two, Greenhill Books, 1997, 308.o., 315.o., továbbiakban Hogg

[4] A kúpos furatú löveghez speciális lövedékeket gyártottak, melyek volfrám-karbid űrméret alatti részből és az ezt körülvevő könnyűfém burkolatból álltak, melyen két fém vezetőgyűrű helyezkedett el. Ezek gyártása többféle fémet, többek között volfrámot igényelt. The History of the Panzerjäger. Vol. 1, 160.o.

[5] A lövedékek röppályára állításához szükséges hajtóanyagokból mutatkozott egyre fokozódó hiány.

[6] Hogg, 402.o.

[7] A kézi páncéltörő eszközökkel, a Panzerfaust-tal és a Panzerschreck-kel összehasonlítva.

[8] Hogg, 337.o.

[9] A kumulatív lövedék 750 méterig, távolságtól függetlenül, képes volt átégetni 140 mm vastag, függőleges páncélzatot. A nagy robbanóerejű gránáthoz három hajtótöltet állt rendelkezésre: a legkisebb (Kleine Ladung) 3400, a közepes (Mittlere Ladung) 5600, a legnagyobb (Grosse Ladung) 6200 méteres maximális hatótávolságot biztosított a lövedéknek. Hogg, 337.o., 342.o.

[10] Hogg, 334-336.o.., illetve Steven J. Zaloga: German Field Artillery of World War II, Osprey Publishing, 2023, 38.o.

[11] Bundesarchiv RH10/114 – Aufstellung, Gliederung, Auffrischung, Ausstattung, Verwendung, Einsatz und dgl. vorwiegend der Panzertruppe.- Geheime Kommandosachen, Band 6, 356., 358.o.

[12] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 20-1 Paper Panzers – Panzerkampfwagen, Sturmgeschuetz, and Jagdpanzer, Panzer Tracts, 2001, 20-38 – 20-39.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 20-1

[13] Panzer Tracts No. 20-1, 20-49 – 20-51.o.

Lánctalpas lőszerszállítók V.

/ Levai Peter / Hozzászólás

Munitionsträger auf Fahrgestell Pz.Kpfw IV

A sztálingrádi utcai harcok során felmerült az igény egy olyan harcjárműre, mely erős páncélzattal és nagy kaliberű löveggel van felszerelve, ezáltal képes egész épületeket néhány lövéssel elpusztítani. A nagy mozgékonyság vagy nagy hatásos lőtávolság nem volt követelmény. A lehető leggyorsabb eredmény érdekében felújított Sturmgeschütz III alvázakra helyezték el a kívánalmaknak leginkább megfelelő 15 cm s.I.G. 33/1 löveget, mely köré egy egyszerű dobozfelépítmény került. A létrejött rohamlöveg a Sturminfanteriegeschütz (StuIG) 33 megnevezést kapta. Mindössze kettő, tizenkét darabos gyártási sorozat épült belőlük, a koncepciót azonban továbbfejlesztésre érdemesnek találták, melynek eredményeképp tervezték meg a Sturmpanzer IV-t.[1]

A Sturmpanzer IV első példányai[2] a kurszki offenzíva miatt szintén felújított alvázakra[3] épültek a HKW Wien üzemében[4], ezzel is gyorsítva az előállításukat. Az első rohampáncélos-osztály (Sturmpanzer-Abteilung 216) számára a harcjárműveken felül hat lőszerszállító lánctalpas is készült a műhelyekben felújítás alatt álló különféle Pz.Kpfw. IV harckocsik felhasználásával. Legalább egy-egy Ausf. D és G verziót alakítottak át, melyből az Ausf. G még gyártásban volt 1943 májusában, a D változat előállítása azonban 1940 októberében befejeződött 248 példány átadása után.[5] A régebbi harcjárművek ilyesfajta használata az egyértelmű előnyök mellett – úgy, mint egy új gyártású járműhöz viszonyított alacsonyabb nyersanyag- és munkaerőigény, illetve rövidebb időszükséglet – extra terhet rakott mind az iparra, mind az alkalmazó csapatokra azáltal, hogy az egyedi pótalkatrészeket kis mennyiségben továbbra is gyártani, valamint készletezni kellett.

A lőszerszállítók megtartották a bázisjármű páncéltestjének fő jellegzetességeit, azonban a Sturmpanzer Ausf. I-en alkalmazott módosítások is megjelentek.[6] Az alábbi változtatásokat eszközölték:

  • a tornyot eltávolították, a helyét egy köralakú, elfordítható fémlemezzel zárták le, melynek egyik felén két, negyedkörcikk alakú nyitható panelt alakítottak ki a lőszerhez való könnyű hozzáférés érdekében,
  • a korábbi küzdőtér helyét lőszertároló rekeszek foglalták el, melyben nagyságrendileg 70 darab 15 cm-es lövedék tárolására nyílt lehetőség (lásd 1. ábra),[7]
  • új futóművel látták el,
  • a motortér ajtajaiba ventilátorokat építettek be,
  • a páncéltest hátsó lemezébe nyílást vágtak a motor előmelegítő/hidegindító rendszer (Fuchsgerät) számára,
  • a jobb oldali sárvédőre egy új tároló került további két futógörgő számára, valamint
  • köténypáncélzattal (Schürzen) növelték a védelmet.[8]
Ammunition storage of Sturmpanzer IV and Munitionspanzer IV

1. ábra: A Sturmpanzer IV és a Munitionspanzer IV lőszerkapacitása

A lánctalpas megtartotta a beépített MG 34 géppuskát, így az alapvető önvédelmi képessége megmaradt, ezen felül elsősorban a harcoktól való távolság óvta a nem várt veszteségektől.

A Stu.Pz.Abt. 216 felállításakor létrehozott hadszervezeti előírások a kurszki offenzíva idejéről sajnos nem maradtak fenn, mivel ezeket a dokumentumokat egy újabb kiadás megjelenésekor meg kellett semmisíteni. [9] Annyi biztos, hogy az időszakos állományjelentésben a bevethető eszközök[10] között először 1944. január 6.-án tüntették fel a lőszerszállítókat, szám szerint négyet. [11]

Unit strength of StuPzAbt 216 between 01.1944 and 07.1944

2. ábra: A 216. rohampáncélos-osztály járműállománya 1944. január-július időszakában

Az osztály bevetéseinek történetén keresztül képet kaphatunk arról, hogy a szállítójárművek mely hadműveletekben vettek részt, merre támogatták a saját csapataikat. Mint a Sturmpanzer IV-ek kapcsán már említésre került, a páncélosok rendszerbe állítását a kurszki offenzívára időzítették, ahova a kiszállításuk 1943. június 10.-én indult meg a Közép Hadseregcsoport (Heeresgruppe Mitte) hadműveleti területére. A Stu.Pz.Abt. 216-t a támadás előtt létrehozott különleges alakulat, a Pz.Jg.Rgt. 656 (Panzerjäger-Regiment 656) alárendeltségében vetették be (így a hivatalos megnevezése III./PzJgRgt 656 lett). [12] Kurszk után az osztály a hónap második felében Orjol-Brjanszk térségében vívott védekező harcokat, ahonnan augusztus végén kezdték meg a kivonásukat időszakos nagyjavításra Dnyepropetrovszkba, a korábbi acélművekbe. Ez azonban nem az eredeti elképzelések szerint valósult meg, ehelyett rövid javítások után kisebb harccsoportokként kerültek bevetésre Pavlográd, Zaporizzsja, Krivoj Rog és Nikopol térségében, folyamatosan hátrálva, de eredményesen lassítva az újabb és újabb szovjet offenzívákat. [13]

Az egységet 1943 végén kivonták a frontvonalból és visszaszállították a járműveket a bécsi Heeres-Kfz.-Werkstattba a régen tervezett nagyjavítások elvégzésére. [14] Onnan 1944 február elején Olaszországba rendelték őket, válaszul a szövetségesek Nettuno közelében végrehajtott partraszállására. A német ellentámadás komolyan igénybe vette az állományt és súlyos veszteségeket szenvedtek, emiatt áprilisban északi irányba, Pisa-Lucca térségébe vonultak vissza pihenésre és feltöltésre. A lőszerszállítók végigszolgálták a szovjetunióbeli és az olaszországi összecsapásokat is, azonban a magas igénybevétel szépen lassan a veszteségekben is megmutatkozott a korosodó járműparkon, amit a 2. ábrán követhetünk nyomon. Az eszközök pontos sorsa nem ismert, így nem tudjuk, hogy alkatrészhiány, műszaki meghibásodás, baleset vagy éppen ellenséges behatás miatt kerültek veszteséglistára. Az utolsó példányok közel egy évvel „második pályafutásuk” kezdete után, valamikor 1944 nyarán vesztek oda, utoljára a júliusi állományjelentésben szerepeltek. [15]

Források és megjegyzések:

A kiemelt kép forrása: Panzerkampfwagen IV Ausf.D – Tank Encyclopedia (tanks-encyclopedia.com)

Az 1. ábra a szerző saját szerkesztése a következők alapján:

  • Thomas Anderson: Ferdinand and Elefant Tank Destroyer, Osprey Publishing, 2015, 59-60.o., továbbiakban Anderson
  • Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 8, Sturmgeschuetz – From s.Pak to Sturmmörser, Panzer Tracts, 1999, 8-54.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 8

A 2. ábra szintén saját szerkesztés az alábbiak felhasználásával: Anderson, 176.o., 180.o., 194-195.o.

[1] Panzer Tracts No. 8, 8-46.o.

[2] 1943 április-májusban készült el az első hatvan példány (Ausf. I). Hilary L. Doyle, Lukas Friedli, Thomas L. Jentz: Panzer Tracts No. 8-1, Sturmpanzer – Sturminfanteriegeschütz 33, Sturmpanzer and Munitionspanzer development and production from 1942 to 1945, Panzer Tracts, 2014, 8-1-51.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 8-1

[3] Pz.Kpfw. IV Ausf. E, F, G változatok alvázait használták fel. Panzer Tracts No. 8-1, 8-1-16.o.

[4] Heeres-Kraftfahrzeug-Werkstatt Wien, másnéven Heeresarsenal Wien, a hadsereg egyik legnagyobb járműjavító létesítménye, ahol az ütemezett nagyjavításokat, a súlyosan sérült harcjárművek javítását, valamint a járművek és nagyobb részegségek (pl. motorok) felújítását végezték. Innen kerültek ki a Sturmpanzer-ek mellett a Ferdinand páncélvadászok is.

[5] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 23, Panzer Production from 1933 to 1945, Panzer Tracts, 2011, 23-50.o. és 23-53.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 23

[6] Panzer Tracts No. 8-1, 8-1-77.o.

[7] Anderson, 60.o.

[8] Panzer Tracts No. 8-1, 8-1-38.o.

[9] Anderson, 60-61.o.

[10] A német jelentésekben az eszközállomány jelentésénél általában a Soll (előírt mennyiség) – einsatzbereit (bevethető) – in kurzfristiger Instandsetzung (rövidtávú – 3 hétnél rövidebb idejű – javítás alatt) kategóriákba sorolták a járműveket/fegyverzetet.

[11] Megjegyzendő, hogy a jelentések formátuma egy általános alakulat számára készült, mely igyekezett lefedni az összes előforduló jármű kategóriát (pl. Gepanzerte Fahrzeuge – StuG, Pz.Kpfw. III, IV, V, VI, Schtz.Pz., Pz. Sp., Art.Pz.B. Pak Sf.), melybe időnként nem minden eszköz fért bele. Ilyenkor a dokumentum adott sorát vagy oszlopát egyszerűen felülírták vagy megjegyzéssel látták el.

[12] Az ezredparancsnokságot 1943. június 8.-án hozták létre azzal a céllal, hogy koordinálja a megerődített állások áttöréséhez elengedhetetlen különleges páncélos egységek (sPzJgAbt 653, sPzJgAbt 654, StuPzAbt 216, PzKp (Fkl) 313, PzKp (Fkl) 314) tevékenységét. Anderson, 100.o

[13] Anderson, 137-138.o., 140.o., 146-149.o., 160.o.

[14] Anderson, 164.o.

[15] Anderson, 195.o.

Lánctalpas lőszerszállítók IV.

/ Levai Peter / Hozzászólás

Geschützwagen 38 für Munition (Sd.Kfz 138/1) Ausf. K

A Wehrmacht tüzéregységeit a francia hadjárattal kezdve fokozatosan szerelték fel különféle önjáró lövegekkel. Ekkor állították szolgálatba többek közt az első rohamtüzérütegeket (Sturmbatterien), a 4,7 cm Pak(t) auf PzKpfw I (Panzerjäger I) önjáró páncélvadászt, valamint a s.I.G.33 auf PzKpfw I önjáró gyalogsági löveget. Utóbbi egy Pz.Kpfw. I Ausf. B alváz és egy változtatás nélküli s.I.G. 33 gyalogsági löveg kombinálása volt egy egyszerű felépítmény jótékony védelme alatt.[1] Harmincnyolc harcjármű átalakítását végezték el, ezeket önálló századokba szervezték, melyekkel hat páncéloshadosztály gépesített gyalogosegységeit erősítették meg.[2] Egy ilyen egység ellátórészlegének mindennapjaiba, a megoldandó problémákba enged betekinteni az alábbi 1941. szeptember 18.-i jelentés részlete.

„A lövegek [lőszer]ellátása megfelelő volt, mely a lőszerszállító szakasz parancsnokának a feladat iránt tanúsított elhivatottságán múlott. Az azonban nyilvánvalóvá vált, hogy a rendszeresített Opel Blitz teherautók terepjáró képessége gyenge, szállítókapacitása nem megfelelő. Mivel az [önjáró] lövegen nagy mennyiségű lőszer nem szállítható, ezért az ellátó csapatnak a közelben kell lennie. Következésképpen nehéz terepjáró tehergépkocsik biztosítása elengedhetetlen.” [3]

A riport egyértelműen mutatja az igényt a megfelelő teherbírású, jó terepjáró képességű járművek iránt, bár itt még szó sem volt külön erre a célra tervezett megoldásról, mindössze erősebb teherautók kérvényéről.

1. ábra: Grille-k tüzelőállásban – nem volt ritka, hogy egy századon belül mindkét változat szolgálatban állt[4]

A s.I.G.33 gyalogsági lövegek hordozó platformja idővel továbbfejlesztésre került, előbb a Pz.Kpfw. II átalakított, megnövelt alvázán, majd a Pz.Kpfw. 38(t) páncéloson alakították ki a harcjármű következő változatait. A cseh eredetű alapokon két verziót hoztak létre: az első megtartotta a harckocsi alvázát, benne a meghajtórendszer elrendezésével, melyen egy nyitott felépítményben helyezték el a löveget, ez lett a Geschützwagen 38 für s.I.G.33/1 (Sf.) (1. ábra, baloldali és középső jármű); a második már egy áttervezett, önjáró lövegek számára ideálisabb kialakítással lett megvalósítva, mely a Geschützwagen 38 M für s.I.G.33/2 (Sf.) (1. ábra, jobboldali jármű) megnevezést kapta.

A G.W.38 M a német harcjárműépítésben ritkán alkalmazott egységesítés mentén fogant, ugyanis közös alapra építették a „Marder III” páncélvadásszal[5]. A főfegyverzetet, illetve az ahhoz kapcsolódó alkatrészeket leszámítva szinte minden fontos részegységük megegyezett. A motort előrébb, a jármű középére helyezték át, így a nyitott küzdőtér a főfegyverzettel együtt hátra került, ami tágasabb munkakörnyezetet, alacsonyabb felépítést és jobb súlyeloszlást jelentett. Ami érdekes, hogy a páncélzat vastagságát csökkentették a korábbiakhoz képest: [6]

 G.W. 38 → G.W. 38 M
Páncéltest eleje50 mm → 20 mm
Páncéltest oldala és hátulja15 mm → 15 mm
Felépítmény eleje25 mm → 10 mm
Felépítmény oldala14,5 mm → 10 mm

A korlátozott lőszertároló kapacitás miatt, a Grille mindössze 15 gránátot tudott befogadni, döntés született egy muníciószállító változat létrehozásáról, ahogy az történt a Hummel és a Wespe esetében is. A szállítójármű minden lényeges eleme megegyezett az eredeti verzióval, a fő különbség az eltérő feladatkörből adódott: hiányzott a löveg, a felszabadult helyen pedig lőszertároló rekeszek lettek beépítve. Ezen felül a Fu 5 rádiók is a helyükön maradtak.[7] A következő ábrán némi kontextusba helyezve látható a szállított muníció – ezek típusa a leküzdendő céloktól, a hatályos előírásoktól, valamint a rendelkezésre álló készletektől függött, az itt látható felosztás csak szemléltetésként szolgál.

2. ábra: Az előírt lőszer mennyisége a gyalogsági löveg, illetve a járművek esetén [8]

A Pz.Kpfw. 38(t)-hoz hasonlóan a típus gyártása a B.M.M. üzemében[9] zajlott, melynek üteme az alábbi diagramon került összefoglalásra. Látható, hogy egyik önjáró löveg összeszerelése sem zajlott zökkenőmentesen, a leállásokkal együtt a G.W. 38-ból végül 210, a G.W. 38 M-ből pedig 179 példány gördült le a gyártósorról. Az ellátó verzióból 102-t készült el, mely a teljes legyártott mennyiség több mint harmada.[10]

Production rate of Grille SPG

3. ábra: A Grille önjáró löveg két típusának és a lőszerszállító változat gyártási üteme

Az önjáró gyalogsági löveg-századok [s.I.G.Kp.(Sfl.)[11]] állományába hat harcjármű tartozott, azonban a lőszerszállító lánctalpasból hivatalosan egyet sem rendeltek hozzá.[12] Ez nem jelenti azt, hogy ezek az eszközök nem is érték el a megfelelő egységeket – gondoljunk bele, a német hadsereg már a negyedik-ötödik háborús évét taposta addigra, a nem előírt számú és típusú járművek használata rendszerszinten zajlott –, hanem arról volt szó, hogy egyszerűen nem rögzítették a szabályzatban. Ne felejtsük el, hogy a lőszerszállító alapja megegyezett a Marder III páncélvadászok késői változataival, sőt, a légvédelmi feladatkörű Flakpanzer 38(t)-vel is nagy hasonlóságot mutatott, így elméletben ilyen alakulatok állományában is hasznát vehették.

A Grille önjáró lövegek megjelenésével több évnyi kísérletezés és fejlesztés végére sikerült pontot tenni, melynek célja a s.I.G. 33 nehéz gyalogsági lövegek gépesítése volt. A konstrukció annak a háború második felére jellemző trendnek a részeként született, mely során több különböző feladatú járművet a megszállt cseh területeken állítottak elő a Pz.Kpfw. 38(t)-re alapozva vagy annak részegységeinek felhasználásával. A megnövelt mozgékonyság pozitív hatásait kiaknázandó, egy löveg nélküli lőszerszállító létrehozásáról is döntöttek, mely az utánpótlás biztosítása mellett tartalékként is szolgált a bevethető állomány fenntartására. Mindezek fényében elmondható, hogy a jármű bár nem rendelkezett kiemelkedő paraméterekkel, egyszerűségét és értékes támogatását minden bizonnyal nagyra értékelték az egyre nehezebb körülmények közt helytálló hadosztályok katonái.

Források és megjegyzések:

[1] A 4 mm vastagságú acéllemezekből álló felépítmény azonban csak a kézifegyverek hagyományos lövedékei ellen biztosított védelmet, az acélmagvas lőszer ellen már nem. Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 10, Artillerie Selbstfahrlafetten – 15 cm s.I.G.33 auf Pz.Kpfw.I (ohne Aufbau) to Karl-Geraet (54 cm), Panzer Tracts, 2002., 10-2.o., 10-4.o. továbbiakban Panzer Tracts No. 10

[2] Panzer Tracts No. 10, 10-2.o.

[3] Részlet az 1. páncéloshadosztályhoz (1. Pz.Div.) csatolt 702. nehéz gyalogságilöveg-század (s.IG.Kp. 702) jelentéséből. Thomas Anderson: Panzerartillerie – Firepower for the Panzer Divisions, Osprey Publishing, 2019., 106.o.

[4] Tank Archives: Bug with a Big Caliber

[5] Hivatalos nevén Panzerjäger 38 für 7,5 cm Pak 40/3 Ausf. M. Megjegyzendő, hogy ugyanezt az alvázat használták fel a Flakpanzer 38(t) önjáró légvédelmi löveg kialakításánál is.

[6] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 10 – Artillerie Selbstfahrlafetten – 15 cm s.I.G. 33 auf Pz.Kpfw. I (ohne Aufbau) to Karl-Gerät (54 cm), Panzer Tracts, 2002., 10-10 – 10-11.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 10

[7] A Fu 2 és a Fu 5 a páncélosok által használt alapvető rádiótípusokként szolgáltak, melyek alkalmazása megkönnyítette a kommunikációt a páncéloshadosztályon belül a harckocsik és a gépesített gyalogságot támogató lövegek között. Érdekesség, hogy a tüzérség más típusú készülékeket használt, melyek eltérő hullámhosszon működtek, ezáltal az információáramlás körülményes volt. Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 17 – Gepanzerte Nachsub Fahrzeuge (Armored Supply/ Ammunition Vehicles), VK 3.01 to schwere Wehrmacht-Schlepper, Panzer Tracts, 2004, 17-45.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 17; valamint Thomas Anderson: Panzerartillerie – Firepower for the Panzer Division, Osprey Publishing, 2019., 220-223.o.

[8] Az ábra a szerző saját szerkesztése a következő források felhasználásával – Panzer Tracts No. 10, 10-10 – 10-11.o.; Panzer Tracts No. 17, 17-45.o.; Alex Buchner: The German Infantry Handbook 1939-1945, Schiffer Publishing, 1991., 141.o.

[9] Böhmisch-Märische Maschinenfabrik, a német megszállás előtt Českomoravská Kolben-Daněk (ČKD) néven működött.

[10] Összehasonlításképp, a Wespe és a Hummel esetén nagyjából minden ötödik jármű készült el ellátójárműként.

[11] schwere Infanteriegeschütz-Kompanie (Selbstfahrlafette)

[12] Panzer Tracts No. 17, 17-46.o.

Beutewaffe a négyzeten V.

/ Levai Peter / Hozzászólás

A Universal Carrier, a második világháború egyik legsokoldalúbb támogató harcjárműve volt, mely szinte az összes hadszíntéren megfordult a szövetséges csapatok mellett. A jármű lényegét legjobban talán David Fletchernek a típusról szóló könyvében sikerült megfogni: „A Universal Carrier tipikusan brit, egyesek szerint különc brit, egy kompromisszum, mely nehezen sorolható be bárhova is. Amire tervezték, annak nem felelt meg tökéletesen, viszont ellátott olyan feladatokat, melyekre sosem tervezték…”[1]

Universal Carrier in the Arsenalen Swedish Tank Museum

1. ábra: Universal Carrier a svéd Arsenalen harckocsimúzeumban (a szerző saját felvétele)

A lánctalpas története 1934-ben kezdődött, mikor a Vickers-Armstrongs elindította a D50 jelű programját. [2] Az elkészült prototípust a következő évben leszállították a MEE-hez (Mechanisation Experimental Establishment) [3] Farnboroughba, ahol, mint könnyű tüzérségi vontató, illetve a Vickers géppuskák hordozójárműveként lett tesztelve. Az előbbi eredménye a Dragon, Light, Mark III vontató, míg utóbbit továbbfejlesztve az első sorozatban gyártott modell, a Machine Gun Carrier No. 2 Mark I jött létre. [4]

A típus elnevezése először a Bren könnyű géppuskák megjelenésével változott, melyek 1935-ös rendszeresítését követően, 1937-től kezdték hivatalosan is Bren Gun Carrier-ként említeni. Másodszorra az egységesítés jegyében módosult a megnevezés, ugyanis a különböző feladatkörök eltérő járművei helyett (Scout és Bren Carrier-ek) egy alapváltozat bevezetése mellett döntöttek, mely sokoldalú felhasználása okán kapta a Universal Carrier nevet. [5]

Allied versions of Universal Carriers equipped with 2-pdr anti-tank gun

2. ábra: Az ausztrál (bal felső), a brit (bal alsó) és a kanadai (jobbra) megoldás a kétfontos löveg hordozására

A Universal Carrier kialakítása számtalan fegyver – könnyű és nehéz géppuska, páncéltörő puska, gránátvető – befogadását lehetővé tette, így nem meglepő, hogy mind a brit, mind a nemzetközösségi erőknél felmerült: vajon egy kétfontos löveget is képes lenne hordozni? Ennek kiderítésére több program indult párhuzamosan, melyek eredményeképp a britek mindössze egy prototípust, a kanadaiak két tucatot, az ausztrálok pedig körülbelül kétszázat építettek a saját megoldásaikból, a harctérre azonban egyik sem jutott el. [6]

Az osztrák Böhler löveg

Az Anschlusst követően az osztrák ipar német irányítás alá került, így a nagy múltú helyi cégek, mint például a Steyr és a Saurer, ettől kezdve a német megrendeléseket teljesítették. Ezen felül az osztrák hadsereg, a Bundesheer készletei is elérhetővé váltak, melyből kiemelendő a Böhler cég kettős célú gyalogsági lövege, amit páncéltörő ágyúként is bevethettek. A német hadseregben 4,7 cm Infanteriekanone M35/36, illetve 4,7 cm Panzerabwehrkanone (ö) – röviden 4,7 cm Pak(ö) – néven rendszeresítették. A fegyver gyártása a két ország egyesülése után is tovább folyt egészen 1940 decemberéig, ennek eredményeképp 1941 januárjában 472 darabot [7] jelentettek elérhetőként. Eredetileg a nyugati határon álló erődítményekben tervezték őket felhasználni, később néhány egységet [8] mégis felszereltek velük. [9]

Érdemes megemlíteni, hogy a Böhler jelentős exportsikereket ért el: Észtország és Lettország kisebb mennyiségben rendszeresítette, Hollandia, Svájc, valamint Olaszország pedig megvásárolták a gyártási jogokat, majd némi változtatással a hazai vállalataik szolgálták ki hadseregeik igényeit. [10]

A francia hadjárat és a hordozók átalakítása

A Bren Carrierek a brit expedíciós erőkkel (British Expeditionary Force) Franciaországban estek át a tűzkeresztségen, ahol a hadjárat sikertelen kimenetele végett az áthajózott állomány egésze – becslések szerint körülbelül ezer jármű [11] – odaveszett. Azok, melyek nem semmisültek meg, illetve javítható állapotban maradtak hátra, a német csapatok begyűjtötték a francia hadsereg eszközparkjával egyetemben. Ennek a hatalmas készletnek részét képezte Canon 25 mm S.A. Mle. 1934 is, mely az egyik legfontosabb francia páncéltörő löveg volt a háború kezdetén. [12] Egy gyaloghadosztály 52-vel, egy könnyű lovashadosztály 28-cal, egy könnyű gépesített hadosztály 24-gyel, egy páncéloshadosztály pedig 12-vel rendelkezett. A Wehrmacht 2,5 cm Pak 112(f) (S.A. Mle. 1934), illetve 2,5 cm Pak 113(f) (S.A.-L Mle. 1937) néven rendszeresítette őket. [13]

4,7 cm Pak(ö) auf Fgst. Bren Carrier (e)

3. ábra: Osztrák löveg angol alapokon – 4,7 cm Pak(ö) auf Bren MG-Träger(e)

Mivel a Wehrmacht állományában nem állt rendelkezésre hasonló feladatkörű jármű [14], emiatt eredeti szerepkörében történő hasznosítása minimum nehézkes lett volna. Ennek következtében a lánctalpasokat elsősorban ellátójárműként, könnyű tüzérségi vontatóként, valamint különféle fegyverzet hordozójárműveként állították szolgálatba. Jelen cikk keretei között két improvizált példány kerül ismertetésre: a korábban bemutatott osztrák (3. ábra), illetve francia páncéltörő löveggel ellátott verzió (4. ábra). Mindkét esetben a főfegyverzetet a lehető legkevesebb részegység eltávolítása után helyezték el a felépítményen. Ez meggyorsította az átalakítást, azonban egy megfelelő állvány hiányában, mely biztosította a kellő oldalirányzást, a kezelők munkája számottevően megnőtt. Amennyiben a cél csak a tűzerő növelése volt, esetleg egy egyszerű önjáró löveg létrehozása, úgy kellő körültekintéssel alkalmazva jó szolgálatot tehetett. Bevetésükről mindeddig nem nem került elő megbízható információ, minden bizonnyal Nyugat-Európában maradtak, ahol főleg kiképzésre használhatták őket. [15] (A 4. ábrán látható kopár környezet azonban inkább az észak-afrikai hadszíntérre, esetleg Görögországra vagy Krétára hasonlít, így előfordulhat, hogy legalább egy, helyben zsákmányolt hordozójárművet módosították a könnyű löveg befogadására.)

4. ábra: Francia 25 mm-es páncéltörő löveg (S.A. Mle. 1934) egy Universal Carrierbe építve

Források és megjegyzések:

[1] David Fletcher: Universal Carrier 1936-48, The „Bren Gun Carrier” Story, Osprey Publishing, UK, 2005., 3.o., a továbbiakban The „Bren Gun Carrier” Story

[2] A könyv más részein VAD50-ként is jelöli a szerző, melyből az első két betű a gyártóra, a Vickers-Armstrongs-ra utal. The „Bren Gun Carrier” Story, 9.o.

[3] Kísérleti Motorizációs Hivatalként fordítható.

[4] The „Bren Gun Carrier” Story, 5-6.o.

[5] Az első szerződést, mely már így nevezi a járművet, 1939. április 1.-én írták alá 2275 jármű átadásáról. The „Bren Gun Carrier” Story, 10.o., 14.o.

[6] The „Bren Gun Carrier” Story, 9.o., 41.o. és https://www.wealdfoundation.org/inside-track/2-pounder-attack-carrier-australian-special/

[7] Összehasonlításképp, a Barbarossa hadművelet megindításakor, 1941 júniusában, a német páncélelhárító alakulatok nagyságrendileg 14.500 db 3,7 cm Pak 36, 1000 db 5 cm Pak 38 és 500 db cseh eredetű 4,7 cm Pak(t) páncéltörő löveggel rendelkeztek. Thomas Anderson: The History of the Panzerjäger, Vol.1.: Origins and Evolution 1939-42, Osprey Publishing, UK, 2018, 231.o., továbbiakban The History of the Panzerjäger, Vol.1

[8] A Panzerjäger-Abteilung 525 és 560 egyenként 18 darab 4,7 cm Pak(ö)-t és 12 darab 3,7 cm Pak-t kapott (a konkrét típus vagy eredet nincs megjelölve).

[9] The History of the Panzerjäger, Vol.1, 52.o., 174.o.

[10] Hollandiában a Siderius, Svájban a Konstruktionswerkstätte Thun, Olaszországban pedig a Breda gyártotta licensz alapján. A Bredához később további cégek is csatlakoztak. Franz Kosar: Panzerabwehrkanonen 1916-1945, Motorbuch Verlag, 2018, 62-63.o., 73.o., 80.o., 85-86.o., illetve

[11] The „Bren Gun Carrier” Story, 19.o.

[12] Ebből a típusból 4225, a könnyebb, továbbfejlesztett változatból (Canon 25 mm S.A.-L Mle. 1937) 1285 darab készült el 1940. május 1.-ig.

[13] Tank Archives: Canon 25 mm S.A. Mle 1934: A “Baby” Gun for a Grown Up War

[14] Feladatkör szempontjából legközelebbinek a gépesített egységek Sd.Kfz. 250 és 251 páncélozott féllánctalpasai tekinthetők, méretét nézve pedig a VK 3.01 és VK 3.02 lőszerszállítók álltak közel hozzá.

[15] The History of the Panzerjäger, Vol.1, 170.o.

Képek forrása:

2. ábra: A szerző szerkesztése, az eredeti képek az alábbi weboldalakról származnak.

3. ábra: https://www.valka.cz/4-7-cm-Boehler-auf-Selbstfahrlafette-Bren-e-t64027

4. ábra: https://www.valka.cz/2-5-cm-PaK-112-f-auf-Selbstfahrlafette-Bren-e-t225452

Német lánctalpas lőszerszállító járművek

/ Levai Peter / Hozzászólás

Bár a német hadsereg nagy számban alkalmazott zsákmányolt teherautókat és lánctalpas járműveket az utánpótlás szállítására, az kevésbé ismert tény, hogy hosszú ideig napirenden szerepelt saját gyártású ellátójárművek szolgálatba állítása. A következő grafikán ezen programok során tervezett és próbáknak alávetett példányok szerepelnek, melyek közül a VK 3.02 különböző változatai – eltérő számban és részben más szerepkörben – végül eljutottak a frontvonalba.

Az egyes járművek kifejlesztésének történetéről, a fellépő nehézségekről és érdekességekről az itt hivatkozott cikkből lehet többet megtudni.

A kiemelt kép a következő oldalról származik – Borgward IV – Wikipedia -, felhasználása az alábbi licensz figyelembevételével történik:  Creative Commons BY-SA-3.0-de

German Tracked Ammunition Carriers in World War 2

A német lőszerszállító program

/ Levai Peter / Hozzászólás

1. A kezdetek

Évekkel az első nagyszabású páncélos programok előtt – melyek később a Pz.Kpfw. I-IV harckocsikat eredményezték –, mikor a versailles-i békeszerződést által megkötött, újjáalakulóban lévő német hadsereg még titokban kísérletezett első típusaival, egy 1928. május 26.-i megbeszélésen már felmerült a Leichttraktor ellátójárműként való felhasználása.[1] A következő években megfogalmazták az alapvető elvárásokat egy ilyen járművel kapcsolatban és hosszas teszteket folytattak a prototípussal, melyek részeként a főbb részegységek (futómű, kormánymű) több változatát is kipróbálták. A projekt 1933-ra lényegében leállt – járművet 1932. szeptember 4. után már nem vezették – és a hadsereg fejlesztésére fordított források jelentős növekedésével sem folytatódott tovább.[2]

Leichttraktor, Nachsubfahrzeug, 1930er
1. kép: A Leichttraktor utánpótlás szállításra előkészített változata, a rakodótér és a vezetőfülke nélkül [3]
Személyzet4 fő
Méretek (H x Sz x M)4,3 m x 2,058 m x 1,3 m
Össztömeg (testsúllyal)8630 kg
MotorHathengeres, 100 LE
Üzemanyagtank220 l
Fogyasztás160 l / 100 km
Páncélzat5-14 mm
Fegyverzet–
Beépített rádió–

2. A VK 3.01 és VK 3.02

A program több év parlagon heverés után 1937 szeptemberében kapott új lendületet, valamint teljesen új irányt, mikor az Inspektorat 6 [4] felhatalmazta a WaPrüf 6-t egy lánctalpas lőszerszállító kifejlesztésére. A részletes tervek kidolgozására a Borgwardot kérték fel, akiknek a következő követelményeket kellett figyelembe venni:

  • egy tonna szállítókapacitás (500 kg a járművön, 500 kg utánfutón),
  • képes legyen a frontvonalban tevékenykedni (közvetett utalás a páncélvédelemre), és
  • kiemelkedő terepjáró képesség.[5]

A koncepció véglegesítése után a Borgward megrendelést kapott egy húsz darabos nullszéria legyártására, melyet azonban csak 1940 elejére tudtak leszállítani, részben a páncéltesteket készítő cégnél fellépő késés[6] miatt. Az immár hivatalosan VK 3.01 névvel illetett típus a jármű tömegétől eltekintve hasonló méretekkel rendelkezett egy személyautóhoz. Elöl helyezkedett el az erőátviteli rendszer, mögötte a zárt küzdőtér a kétfős személyzet (sofőr és segítője) számára, a hátul a motor, afelett pedig a két, oldalra dönthető lőszertároló rekesz ült.[7] A páncéltest ellenállt a könnyű gyalogsági fegyverek tüzének[8], vastagsága 14,5 mm volt a vezetőállás frontrészén, 8 mm a páncélteknő elején, illetve oldalán, 7,5 mm a felépítmény elején és 6,5 mm a vezetőállás tetején.[9] A felfüggesztés torziós rudakból állt, hasonlóan a legtöbb féllánctalpashoz és egyes harckocsikhoz (Panther, Tiger), mely hozzájárult a legfeljebb 30 km/h-s végsebességhez. A 95 literes üzemanyagtank körülbelül 200 kilométeres hatótávolságot biztosított szilárd úton. A VK 3.01 sem fegyverzettel, sem rádióval nem volt felszerelve.[10]

1940 április 15.-én teszteknek vetették alá a wünsdorfi gyakorlótéren, ahol a francia Renault UE lánctalpas ellátójárművel, az olasz Fiat-Ansaldo kisharckocsival[11] és a Pz.Kpfw. I Ausf. A bázisán kialakított szállítójárművel hasonlították össze.[12]

2. kép: A wünsdorfi teszt résztvevői: Renault UE (fent balra), L3/33 (fent középen), Pz.Kpfw. I Ausf. A (fent jobbra) és a VK 3.01 [13]

A teszt eredményeinek kiértékelése során arra jutottak, hogy a konstrukció további módosításokra szorul, így az alábbi változtatásokat kellett a következő modellen megvalósítani:

  • hosszúság és szélesség növelése 5-5 cm-rel,
  • a jobboldali lőszertároló konténer helyén két kisebb tároló kialakítása.
3. kép: A VK 3.02 jobboldali, módosított tárolói működés közben [14]

A jármű egyéb jellemzői lényegében változatlanok maradtak. A továbbfejlesztett VK 3.02-re már komolyabb, 400 darabos megrendelés érkezett, a gyártás 1941. októberi beindításának megjelölésével. A tervezett ütem havi tizenkettő lőszerszállító átadása volt, melyből azonban alig valósult meg valami (lásd táblázat). [15]

1941.10.1941.11.1941.12.1942.01.1942.02.Összesen
Tervezett darabszám121212121260
Legyártott darabszám41444228

Egy 1941. december 16.-i megbeszélésen az Inspektorat 6 közölte a Borgwarddal, hogy a VK 3.02 a menetpróbákat kiértékelve mégsem felel meg az elvárásaiknak, ennélfogva további példányokat nem kívánnak átvenni. A befektetett erőforrásokat azonban nem kívánták elpazarolni, hanem a továbbiakban, mint robbanóeszköz hordozó (Sprengstoffträger) számítottak a típusra. A módosított igény 400 darabról 120 darabra csökkent, egy kilátásba helyezett 80-120 darabos kiegészítő kontraktussal.[16]

VK 3.02 Munitionsschlepper
4. kép: A VK 3.02 kenés nélküli, nyitott fémcsuklós lánctalpakkal [17]

Mindezek ellenére az elkészült szállítójárművet csapatpróbáknak vetették alá, sőt 1942 november végéig további 19-et szereltek össze. 1943. március 4.-én felállították a 801. (páncélozott) lőszerszállító-századot (gepanzerter Munitions-Schlepper Kompanie 801). Az egységet a Mga környékén (Leningrádtól délre) állomásozó 1. gyaloghadosztálynak rendelték alá, ahol negyven járművel tevékenykedtek, három szakaszba szervezve.[18] A tapasztalatok kedvezők voltak, azonban az intenzív harcok következtében a kirendelt összes példány odaveszett a következő egy évben.[19]

3. A VK 5.01

A VK 5.01 története egy 1941. december 5.-i tanácskozáson kezdődött, mikor először merült fel, hogy a VK 3.02 nem felel meg a vele szemben támasztott elvárásoknak.[20] Hogy pontosan minek a hatására vetettek el egy gyártásra kész típust és törölték a már leadott rendelést, azt nehéz megmondani. A háború sikeresnek tűnt – a hátországban nem valószínű, hogy tudomásuk volt az épp meginduló szovjet ellentámadásról Moszkva környékén –, emiatt nem érezhették sürgetőnek befejezni a munkát, hanem inkább belefogtak egy még jobb jármű tervezésébe.

Az addigi eredményeket valószínűleg felhasználták, azonban úgy álltak (újfent) neki a lőszerszállító programjának, mintha a korábbi években nem történt volna semmilyen ezirányú kutatás. Meghatározták az elérendő célokat és felmérték mely üzemek részvétele lenne a legideálisabb. Az egyik biztos pont a Pz.Kpfw. 38(t) gyártójának, a BMM-nek, a bevonása volt, egyfajta előfutáraként annak a trendnek, hogy a korábbi cseh típusra alapozva vagy részegységeinek felhasználásával hozzanak létre különböző harcjárműveket.[21] A másik gyártónak a Weserhütte-t választották, akik nem sokkal a felkérés után a féllánctalpas lövészpáncélosok (Sd.Kfz. 251) gyártásába is bekapcsolódtak.[22]

A létrehozandó járműnek az alábbi követelményeket kellett teljesíteni:

  • már meglévő (harckocsi és/vagy teherautó) részegységek minél széleskörűbb alkalmazása
  • max. sebesség: 65 km/h
  • fajlagos teljesítmény: 25 lóerő/tonna
  • kétfős személyzet
  • képes legyen helyben megfordulni
  • kenés nélküli lánctalpak gumi felhasználása nélkül
  • egy tonna hasznos teherbírás
  • utánfutó közúti szállításhoz
  • rendelkezzen egy önvédelmi géppuskával
  • páncélzata álljon ellen a puskák keménymagvas lövedékeinek (7,92 mm SmK)[23]

A Weserhütte tervei 1943 februárjában készültek el, ám mielőtt elkezdhették volna a prototípus építését, szinte azonnal módosítások váltak szükségessé. Ennek oka a harckocsigyártás volumenének jelentős növelése volt, aminek hatására változott egyes alapanyagokhoz való hozzáférés. A projekt folytatásához a terveket a következő szempontok szerint kellett átdolgozni:

  • SM-Stahl használata Elektrostahl helyett[24],
  • laprugós felfüggesztés torziós rudak helyett,
  • gumi mellőzése mind a lánctalpak, mind a futógörgők vonatkozásában,
  • a jármű erőforrása egy négyhengeres 80-90 lóerős teherautó motor legyen,
  • a sebességet 30 km/h-ra kell mérsékelni (szilárd burkolatú úton és terepen egyaránt) és
  • a szállítható hasznos teher értékét két tonnára kell növelni.[25]

Az újragondolt tervrajzok 1943. május 14.-re lettek befejezve és egy június 1.-i találkozón prezentálták a felügyelőség képviselőinek. Itt döntés született néhány módosításról (a magasság csökkentése, az ajtók és búvónyílások elrendezésének, egyúttal a motor helyének megváltoztatása, valamint kéttonnás vontatási kapacitás definiálása), melyektől eltekintve pozitív visszajelzés érkezett a gyártó felé és megrendeltek egy fából készül modellt. Annak elkészülte és tanulmányozása után a Weserhütte három tesztpéldány legyártására kapott megrendelést: egy prototípusnak torziós rudas[26], a másik kettőnek pedig tekercsrugós felfüggesztéssel kellett elkészülnie.[27]

A VK 5.01 magán viselte a – főleg a háború második felére jellemző – tipikus német ismertető jegyeket: az átlapolt görgős futóművet és a döntött acéllemezekből kialakított páncéltestet.[28] A motor a jármű hátuljában, baloldalt foglalt helyet, a differenciálmű pedig elöl, hasonlóan a legtöbb német páncéloshoz. A belső elrendezés a lövészpáncélosokat idézte: a nyitott felépítmény elején baloldalon helyezkedett el a sofőr, mellette a géppuskát kezelő lövész/segítő, mögöttük pedig a küzdőtér, melyet hadianyag (esetleg sebesültek) szállítására használtak. A be- és kirakodást eredetileg a felépítmény oldalán kialakított ajtókon tervezték, ám ezt a megoldást idővel elvetették és a jobb hozzáférhetőség miatt végül hátulra helyezték az ajtót. Arról nem maradtak fenn információk, hogy a VK 5.01-ből pontosan hány példányt sikerült legyártani. Annyi bizonyos, hogy a szövetséges csapatok csak egy ilyen járművet találtak a háború végén. Bárhogy is alakult pontosan, szomorú végkifejlet ez egy olyan programnak, ami már 1941 októberében egy gyártásra kész szállítójárművet tudott felmutatni, melyből végül alig néhány tucat jutott el a frontvonalba.

4. gep. Munition-Schlepper (Sd.Kfz. 111) (Sprengladungsträger B IV)

British soldier in Normandy with a captured Borgward IV remote-controlled explosive carrier vehicle
5. kép: Egy zsákmányolt Borgward IV távirányítású robbanóanyag hordozó Normandiában [29]

A VK 3.02 lőszerszállító története látszólag ott ért véget, hogy a típust (távirányítású) robbanóanyag hordozóvá kellett alakítani az Inspektorat 6 kívánalmainak megfelelően. Az átépítés után a két jármű közötti lényeges különbséget az jelentette, hogy utóbbi motorteljesítménye egy előtéthajtáson keresztül jutott el a meghajtókerekekhez, így biztosítva a szabad helyet a megnyújtott orrban elhelyezett tárolónak. Emellett egy további futógörgő is beépítésre került a hosszabb felépítmény hordozására. A személyzet egy főre csökkent, a sofőrre, aki két bevetés között hagyományos járműként vezette a lánctalpast.[30]

A különböző változatokból összesen 1193 darab került ki a Borgward üzemeiből a gyártás 1944 decemberi leállításáig.[31] Mielőtt azonban befejeződött volna a termelés, egy felettébb érdekes döntés fogalmazódott meg a döntéshozók részéről: a járművek egy részét hagyományos lőszerszállítóvá kellett alakítani! Közel két és fél évvel a VK 3.02 elvetése után, mikor a VK 5.01 program megvalósulása kezdett egyre bizonytalanabbá válni, akkor úgy gondolták, hogy a korábbi koncepciót leporolva mégis inkább ellátójárműként hasznosítják a típus képességeit. A szükséges módosítások elvégzése után 1944 augusztusában és szeptemberében három-három új lőszerszállító-század felállítására került sor (gep. Mun.Schl.Kp. 801-806), melyek egyenként tizenöt járművel rendelkeztek, három szakaszba szervezve. Az egységeket az alábbi hadosztályoknak rendelték alá:

Egység megnevezéseMagasegység neveKiutalás idejeBevethetőség
gep. Mun.Schl.Kp. 8011. Infanterie-Division1944. szept. 16.
gep. Mun.Schl.Kp. 802170. Infanterie-Division1944. szept. 16.
gep. Mun.Schl.Kp. 80328. Jäger-Division1944. szept. 16.1945. jan. 4.: 13/15*
gep. Mun.Schl.Kp. 804198. Infanterie-Division1945. márc.**
gep. Mun.Schl.Kp. 805
gep. Mun.Schl.Kp. 806180. Infanterie-Division1945. márc. 21.
* Járműállomány: 15, ebből bevethető 13
** A század ekkor még a gyaloghadosztály alárendeltségében tevékenykedett.

Az egyes századok sorsát nem az intenzív harcok, hanem a mind súlyosbodó üzemanyaghiány pecsételte meg, ahogy a kevés még kiutalt készleteket elsősorban a harcoló egységek kapták. Emiatt az állandó visszavonulás során az ellátójárműveket egymás után fel kellett robbantani, nehogy az ellenséges erők kezére kerüljenek.[32]

5. Végszó

Többféle törekvés volt arra nézve, hogy a német hadsereg gyalogoshadosztályainak harcértékét és gépesítettségét növeljék az évek során. A teherautók és tüzérségi vontatók számának – meg nem valósult – emelése mellett a lőszerszállító járművek megjelenése lehetett volna egy fontos eleme ennek a kezdeményezésnek. A program bár ígéretesen indult és néhány éven belül sikerült egy sorozatgyártásra érett típust felmutatni, az érdekek és ellenérdekek a német bürokrácia rengetegében alapjaiban lehetetlenítették el a hatékony munkát és akadályozták meg azt, hogy a csapatok valaha érdemi számban kapjanak belőle. Emiatt, mint oly sok más esetben is, maradt az improvizáció és a zsákmányolt eszközök használata, mely legfeljebb ideiglenesen enyhítette a frontszolgálatot teljesítő hadosztályok gondjait.

Források és megjegyzések:

[1] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 17 – Gepanzerte Nachsub Fahrzeuge (Armored Supply/ Ammunition Vehicles), VK 3.01 to schwere Wehrmacht-Schlepper, Panzer Tracts, 2004, 17-2.o., a továbbiakban Panzer Tracts No. 17

[2] Panzer Tracts No. 17, 17-4.o.

[3] http://www.tankarchives.ca/2016/06/rheinmetalls-fighting-tractor.html

[4] A gépesített erők főfelügyelősége

[5] Panzer Tracts No. 17, 17-12.o.

[6] A páncéltesteket a Schöller-Bleckmann Stahlwerke AG készítette, akiknél a háborút megelőző mozgósítási hullámok munkaerőhiányt okoztak, melyet 1939 augusztusában jelentettek. Panzer Tracts No. 17, 17-12.o.

[7] A VK 3.01 leírása a később említett módosításokat leszámítva érvényes a VK 3.02-re is. Az ismertető az alábbiak alapján készült: Panzer Tracts No. 17, 17-13.o., 17-19.o. és Thomas Anderson: Ferdinand and Elefant Tank Destroyer, Osprey Publishing, UK, 2015, 76-77.o. fényképei

[8] Németül SmK-sicher, ahol az SmK (Spitzgeschoss mit Kern) jelölte a keménymagvas lövedéket.

[9] Panzer Tracts No. 17, 17-13.o.

[10] Panzer Tracts No. 17, 17-13.o.

[11] L3/33 (régebbi jelölés szerint C.V. 33) vagy L3/35 (C.V. 35) kisharckocsi

[12] Panzer Tracts No. 17, 17-12.o.

[13] A galériában található fotók forrása:

[14] A kép forrása: https://www.armedconflicts.com/Gepanzerter-Munitions-Schlepper-VK-3-02-t34724

[15] Panzer Tracts No. 17, 17-16.o.

[16] Panzer Tracts No. 17, 17-16.o.

[17] https://tanks-encyclopedia.com/panzerselbstfahrlafette-1a-5-cm-pak-38-auf-gepanzerter-munitionsschlepper/

[18] A hivatkozott jelentésben, mely az egység 1943. június 17. és augusztus 20. közötti tevékenységéről szól, a járművek taktikai számai is fel vannak tüntetve: stáb – 500, 1. szakasz: 101-117, 2. szakasz: 201-211, 3. szakasz: 301-311. Panzer Tracts No. 17, 17-17.o.

[19] Panzer Tracts No. 17, 17-16 – 17-17.o.

[20] Panzer Tracts No. 17, 17-20.o.

[21] Gondoljunk a Marder páncélvadászokra, a Grille önjáró lövegekre, a Hetzer páncélvadászra vagy a különféle háború végi Waffenträger modellekre.

[22] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 15-2, mittlere Schützenpanzerwagen (Sd.Kfz.251) – History of Variants, Production, Organization, Issue, Tactics, and Employment in Action from 1939 to 1942, 15-2-17.o.

[23] Panzer Tracts No. 17, 17-20.o.

[24] Az SM-Stahl a magyar szakirodalomban martinacél, az Elektrostahl elektroacél néven ismert. Utóbbit különböző villamos kemencékben állították elő, s a tégelyacélgyártás utód eljárásaként, az ötvözött acélok és nemesacélok elsődleges forrása volt. Ez a kényszerű csere azt jelentette, hogy a jármű valamivel gyengébb minőségű alapanyagból épülhetett, emiatt két lehetőség állt elő: vagy csökkentik a páncélvastagságot, így a tervezett súlyhatáron belül maradhattak vagy elfogadják a súlytöbbletet a védelmi képesség fenntartása okán (12 mm Elektrostahl = 20 mm SM-Stahl). Panzer Tracts No. 17, 17-23.o. és Károly Gyula, Józsa Róbert: Konverteres acélgyártás, Miskolci Egyetem, 2012/2013., 16.o., 19-20.o.

[25] Panzer Tracts No. 17, 17-20.o.

[26] Annak ellenére döntöttek így, hogy ezt egyszer már elvetették. További problémát jelentett, hogy a torziós rudak előállítása elektroacélt igényelt, mely elérhetősége bizonytalan volt. Panzer Tracts No. 17, 17-23.o.

[27] Panzer Tracts No. 17, 17-23.o.

[28] Érdemes összehasonlítani a Hetzer, a Bergepanther vagy a Luchs egyik átdolgozott prototípusának (Nr. V 29) páncéltestjével.

[29] A kép forrása – Borgward IV – Wikipedia, felhasználása a következő irányelvek figyelembevételével történik: Creative Commons BY-SA-3.0-de

[30] Thomas Anderson: Ferdinand and Elefant Tank Destroyer, Osprey Publishing, UK, 2015, 70.o.

[31] Walter Spielberger: Spezial-Panzerfahrzeuge des Deutschen Heeres, Motorbuch Verlag, Deutschland, 2012., 29.o.

[32] Panzer Tracts No. 17, 17-47.o.

Lánctalpas lőszerszállítók III.

/ Levai Peter / Hozzászólás

Geschützwagen III/IV für Munition (Sd.Kfz. 165) “Hummel”

A Hummel önjáró löveg története ugyanazzal a felismeréssel indult, mely a Wespe-t is létrehozta, nevezetesen, hogy a fejlesztés alatt álló típusok[1] belátható időn belül nem lesznek rendszeresítve. Ezért a hadsereg főparancsnoksága elhatározta, hogy áthidaló megoldásként létre kell hozni egy harcjárművet a tábori tüzérség egyik sarokkövének, a 15 cm-es nehéztarack (15 cm schwere Feldhaubitze 18) hordozására. Annak érdekében, hogy minél előbb elkezdődhessen a sorozatgyártás, jelentős mértékben már gyártásban lévő részegységek alkalmazása mellett döntöttek: a differenciálmű, a kormánymű és a sebességváltó a Pz.Kpfw.III-ből, még a motor a teljes hűtőrendszerrel, a felfüggesztés, valamint a láncfeszítőkerék pedig a Pz.Kpfw.IV-ből lett kiválasztva.[2]

A lőszerszállító koncepciója, hogy egy harcjármű fegyvertelen változatát használják szállítási feladatokra, huszonöt évvel a Hummel előtt született meg a korai francia harckocsizó alakulatoknál. Negyvennyolc St-Chamond páncélos készült el löveg és géppuskák nélkül válaszul a hadsereg felhívására, mely egy alkalmas eszközt keresett az ellátó- és javító egységei számára.[3] Ezzel szemben a későbbi német elgondolás egy elsősorban muníciószállító lánctalpasról szólt, mely egyben tartalék hordozójárműként is szolgált a bekövetkező veszteségek pótlására.

Az önjáró löveg prototípusának tesztjeit követően az első sorozatgyártott példányok 1943 februárjában kerültek átadásra, majd a termelés az alábbi ütemben zajlott:[4]

Hummel production rate

1. ábra: A Hummel önjáró lövegek és lőszerszállító változatok gyártási üteme

A páncéltestek előállítása azonban már 1942 decemberében, a felépítményeké pedig 1943 januárjában elkezdődött a Deutsche Edelstahlwerke üzemében. Az első száz páncéltest és felépítmény elkészülte után ezek összeállítását áthelyezték a Deutsche Röhrenwerke AG-hoz, a végleges összeszerelést pedig a Deutsche Eisenwerke AG végezte. Eredetileg 500 darabra érkezett megrendelés – beleértve a lőszerszállító változatot is -, azonban a tervezett végleges változat nem lépett túl a prototípus fázison, így további példányok szállítására kötöttek szerződést. Közel egy évvel a gyártás megindulása után a szövetségesek légi hadjárata egyre jelentősebb fennakadásokat okozott, főleg a sebességváltók és a Maybach motorok összeszerelésében[5], emiatt a lőszerszállító változat előállítása 1944 tavaszán lényegében leállt. Végül novemberben még elkészült egy hét darabos széria, ám ezt követően a szűkös erőforrásokat az önjáró lövegekre fókuszálták. 1945 márciusáig összesen 705 önjáró löveg és 157 lőszerszállító jármű gördült ki az üzemekből.[6]

Ammunition storage - Hummel SPG

2. ábra: A Munitionsträger szállítókapacitása

A szállítójármű a főfegyverzet hiányát leszámítva megegyezett az eredeti változattal, ennélfogva a 15 cm sFH 18/1 nehéztarack beépítése akár tábori körülmények között is lehetséges volt (lásd 3. ábrán).[7] A löveg, illetve a lövegpajzs helyét 10 mm-es acéllemezzel fedték be. A kiegészítő tárolókat, melyek lehetővé tették az eredeti mennyiség közel háromszorosának elhelyezését (lásd 2. ábrán), a küzdőtérben alakították ki. A kommunikációs rendszer változatlan maradt, így az üteg többi járművével a Funksprechgerät f segítségével, míg a személyzet tagjai egymás között a Bordsprechgerät-en keresztül beszélhettek. A Funksprechgerät f további funkciója a tüzérségi megfigyelőkkel való kapcsolattartás volt.[8] A géppuska nem került eltávolításra, ezzel a személyzet alapvető önvédelmi képessége megmaradt.[9] A Hummel gyártása során több módosításon is átesett – idővel elhagyták a hátsó kipufogódobot, átalakították az oldalsó légbeömlőket, illetve átdolgozták a felépítmény elejét, mely után a vezető, illetve a rádiós harcállása jelentősen nagyobb lett –, melyeket a szállító változat is magán viselte.[10]

Gun replacement on a Hummel

3. ábra: A löveg eltávolítása daru segítségével – egy sérült jármű esetén az ép löveg akár egy lőszerszállítón is folytathatta karrierjét

Egy önjáró nehéz tüzérüteg – Batterie schw.Feldhaubitze 18/1 (6 Gesch.) (Sfl.) – hat lövegből állt, melyet két lőszerszállító egészített ki.[11] A páncéloshadosztályok tüzérezredének (Artillerie-Regiment) egyik osztályát két hatlöveges könnyű, illetve egy, az imént említett nehézütegből szervezték meg.[12] Egy 1943. június 30.-i jelentés szerint 14 páncélos- és kettő páncélgránátos hadosztály rendelkezett az állománytábla szerinti mennyiséggel.[13] A lőszerszállító változat kiutalása 1943 májusában kezdődött a csapatokhoz.[14]

Ammo consumption - II./Panzer-Artillerie-Regiment 103

4. ábra: A tüzérosztály 6. ütege Hummel önjáró lövegekkel volt felszerelve – naponta átlagosan öt tonna muníciót használtak el

Az ellátójárművekről általában kevés szó esett a különböző beszámolókban, ennélfogva kevés információ áll rendelkezésre arról, hogyan szolgáltak a fronton. Közvetetten azonban képet kaphatunk tevékenységükről, például egy a 103. páncélos tüzérezred II. zászlóalja (II./Panzer-Artillerie-Regiment 103) által jegyzett jelentésből[15], mely a kurszki offenzíva idejéből származik. Ez tartalmazza az egység lőszerfelhasználását július 5. és augusztus 18. között, amiből látható, hogy egy másfél hónapos időszak alatt a nehézüteg lövegei ellőtték az elsődleges készletük (1. Munitions Ausstattung) 2,5-11-szeresét. Ez főleg annak fényében figyelemre méltó, hogy a dokumentum szerint a harcjárművek szinte állandó mozgásban voltak, emellett időszakosan lőszerhiány nehezítette a műveleteket (tehát az igények ennél is magasabbak voltak). A lőszerutánpótlás megbízható áramlásáról a lőszerszállítószakasz teherautói, illetve az ütegeknek alárendelt két Munitionsträger gondoskodtak.

A Hummel legnagyobb erénye elérhetőségében rejlett – kifejlesztése nem igényelt hosszú időt, így a kurszki offenzívától kezdve rendelkezésre állt és megadta azt a mobil tüzérségi támogatást, amire már hosszú ideje vártak a fronton. A lőszerszállító változat érkezésével a tüzérosztályok nem csak egy ellátójárműhöz jutottak, hanem egy olyan platformhoz, mely egyúttal tartalék hordozójárműként szolgált a sérült önjáró lövegek pótlására. Hiányosságai ellenére két éven át közel folyamatosan gyártották és a háború végéig szolgálatban maradt.

Források és megjegyzések:

Frissítve és átdolgozva 2023. június 15.-én.

[1] Heuschreke 10, 12, 15, illetve Grille 10, 12, 15, 17, 21

[2] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 10-1 – Artillerie Selbstfahrlafetten from Pz.Sfl.IVb to Hummel-Wespe, Panzer Tracts, 2012., 10-1-44.o., továbbiakban Panzer Tracts No. 10-1

[3] A korai harckocsik alacsony megbízhatóságát és magas karbantartásigényét figyelembe véve a francia páncélosokat önálló ellátó- és karbantartóegységek (Section de Ravitaillement et de Réparation, SRR) kísérték. Steven J. Zaloga: French Tanks of World War I, Osprey Publishing, 2010., 16.o.

[4] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 23 – Panzer Production from 1933 to 1945, Panzer Tracts, 2011., 23-72.o., a továbbiakban Panzer Tracts No. 23

[5] A szerző az októberi leállás kapcsán említi a részegységek termelésében fennálló zavarokat, azonban ezt megelőzően 1944 júliusában egyszer már megakadt a gyártás, mely hasonló okokra vezethető vissza. Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-48.o.

[6] Az 1944. decemberinél 24+1, az 1945. januári termelési adatoknál pedig 42+9 elkészült jármű szerepel. Ez a plusz tíz jármű nincs hozzáadva a közölt végleges példányszámhoz (705), így minden bizonnyal ezek elkészültét nem sikerült minden kétséget kizáróan bizonyítani. – Panzer Tracts No. 23, 23-72.o.

[7] Ennek hátránya, hogy a harcérték fenntartása érdekében tovább csökkentették az egyébként is szűkös ellátókapacitást.

[8] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 11-1 – Panzerbeobachtungswagen (Armored Observation Vehicles), Sd.Kfz.253 to Pz.Beob.Wg. Panther, Panzer Tracts, 2003, 11-34.o.

[9] A K.St.N. 431 szervezeti leírásban megtalálható az ellátójárművek fegyverzetének ismertetése. Bundesarchiv RH10/102: Mustergliederungen sowie Gültigkeitslisten für Kriegstärkenachweisungen und KAN für Panzer und Panzergrenadier-Divisionen sowie Grenadier-Regimenter und Panzer-Artillerie-Regimenter.

[10] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-76.o.

[11] Thomas L. Jentz, Hilary L. Doyle: Panzer Tracts No. 17 – Gepanzerte Nachsub Fahrzeuge (Armored Supply/ Ammunition Vehicles), VK 3.01 to schwere Wehrmacht-Schlepper, Panzer Tracts, 2004, 17-40.o.

[12] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-74.o.

[13] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-76.o.

[14] Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-74.o.

[15] Az egység ebben az időszakban Oreltől délre került bevetésre. Első két ütegét hat-hat Wespével, a harmadikat hat darab Hummellel látták el. Panzer Tracts No. 10-1, 10-1-18.o.

Képek forrása:

A kiemelt képen egy korai gyártási szériához tartozó (1944. február előtt) járművön kialakított lőszerszállító látható. A kép forrása: Tank Archives: Hummel: Bee with a Long Stinger

A 3. ábra az alábbi honlapról származik: Hummel gun replacement | World War Photos