Lovat lóerőre

/ Levai Peter

A Sd.Ah. 3, a Sd.Ah. 4 és a Sd.Ah. 103 utánfutók bemutatása

Az 1930-as évek elején Németország vezetése eltökélte, hogy a versailles-i békeszerződés által szigorú keretek közé szorított hadseregét újra hatékony védelmi erővé fejleszti. A frissen megalakuló egységek számára azonban nem állt rendelkezésre kellő mennyiségben korszerű fegyverzet, ezért jelentős mértékben a meglévő készletekre kellett támaszkodni. Ennek egyik eredménye az lett, hogy a gépesítettnek szánt egységeket csak eredetileg lóvontatásra tervezett lövegekkel tudták ellátni. Hogy ez miért volt gond? A fegyverek céleszközök, melyek felépítése és funkciói az adott feladat végrehajtását biztosítják. Ebből kifolyólag az ágyúk szerkezete a tüzelés, valamint a lassú mozgatás során fellépő erőhatások elviselésére lett tervezve. Nem volt szükség a gépjárművekéhez hasonló futóműre és felfüggesztésre, mivel a lovak nem voltak képesek akkora sebességgel húzni a lövegeket, hogy azok egyszerű tengelye és kerekei ne bírták volna el a terheléseket. A gépesített tüzéralakulatok teherautói és vontatói viszont új helyzetet teremtettek, s a lövegeket fel kellett készíteni a nagyobb sebességű vontatásra. Ennek megvalósítására több lehetőség kínálkozott:

  1. új típus(ok) szolgálatba állítása, melye(ke)t már eleve gépesített egységeknek szánnak
  2. lövegek áttervezése – több típusnak létezett külön gépvontatásra szánt változata, melyet onnan lehet könnyen felismerni, hogy a gépjárművekhez hasonlóan tömör vagy légtömlős gumiabronccsal szerelték fel őket (pl. a francia Canone de 75 mle. 1897 mod. 1938, lásd 1. ábra)
  3. olyan utánfutók tervezése, melyek segítségével lehetségessé vált a gépjármű általi vontatás – (pl. a francia Canone de 75 modéle 1897 esetén, lásd 1. ábra)

1. ábra: A francia Canone de 75 mle. 1897 mobilizálására több megoldás is született – baloldalt a Citroёn által tervezett pótkocsi felhelyezése, jobbra a löveg modernizált változata, a Canone de 75 mle. 1897 mod. 1938 látható

A harmadik opció bár nem biztosított egyszerűbb megoldást, viszont lerövidítette az ütegek felszereléséhez szükséges időt azáltal, hogy a pótkocsik megjelenésével a meglévő lövegek felhasználhatóvá váltak.[1] A Sonderanhänger 3 (Sd.Ah. 3) volt az egyik első utánfutó, amit elsősorban könnyű lövegek, úgymint a 7,5 cm Feldkanone 16 neue Art (FK 16 n.A.) és a 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 (leFH 16)[2] hordozására rendszeresítettek. A konstrukció egyszerű felépítéssel bírt, duplarugózású tengelyén kereskedelmi forgalomban kapható fémfelnik kaptak helyet, melyre légtömlős vagy tömör gumiabroncsot helyeztek. A kerekek fékezhetőek voltak és külön mechanikus rögzítőfék is beépítésre került. A lövegtalp szárának az utánfutó meghosszabbított része biztosított további támasztást, valamint segítette a stabil mozgatást (lásd 2. ábra). Üres tömege 850 kilogramm, hasznos terhelhetősége 1470 kilogramm volt. A löveget rámpákon lehetett felhúzni az erre a célra kialakított keret hornyaiba, majd a rámpákat utána felhajtották és láncokkal rögzítették az ágyú kerekeit.[3] Az eszköz vontatását Sd.Kfz. 6 és Sd.Kfz. 7 féllánctalpasokkal[4] vagy háromtonnás teherautókkal oldották meg.[5]

2. ábra: 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 könnyű tábori löveg egy Sd.Ah. 3 utánfutón szállításra készen

A következő konstrukció a Sonderanhänger 4 (Sd.Ah. 4) volt a sorban, melyet a lóvontatású közepes- és nehézlövegek gépesítésére terveztek, például a 15 cm lange schwere Feldhaubitze 13 (15 cm sFH 13)[6] számára. Az utánfutó tengelyén kereskedelmi forgalomból származó fémfelnikre kerültek a légtömlős gumiabroncsok, melyeket elláttak fékkel, valamint külön rögzítőfék is beépítésre került. Üres tömege 1500 kilogramm, hasznos terhelhetősége 3300 kilogramm volt. A löveget, hasonlóan az Sd.Ah. 3-hoz, fém rámpákon lehetett felhúzni az utánfutó keretére, melyen láncokkal biztosították a szállítás idejére[7] (3. ábra).

3. ábra: Sd.Ah. 4 löveg fogadására készen – érdemes megfigyelni a lehajtott rámpákat, melyek lehetővé tették az ágyúk gördülékeny mozgatását

A Sonderanhänger 103 (Sd.Ah. 103) az előzőkkel ellentétben egy kéttengelyes utánfutó volt, melyet a lóvontatású könnyű- és nehézlövegek (10,5 cm leFH 16 és 15 cm sFH 13) szállítására szántak. Mindkét tengelyén fémfelniken helyezkedtek el a légtömlős gumiabroncsok, melyek fékezhetők voltak, valamint további mechanikus rögzítőfék is rendelkezésre állt. Üres tömege 1200 kilogramm, hasznos terhelhetősége 3200 kilogramm volt. A lövegek mozgatását fém rámpákkal segítették, melyeket annak rögzítését követően felhajtottak, további támasztást adva a nagy méretű kerekeknek (1. ábra). A pótkocsi a Sd.Ah. 4 utódjának vagy továbbfejlesztésének tekinthető, amely jobb rugózással, illetve alacsonyabb tengelyterheléssel bírt. Vontatójárműként háromtonnás teherautók, továbbá az Sd.Kfz. 6 és a Sd.Kfz 7 féllánctalpasok valamelyike jöhetett szóba. A típust a gépesített tüzérosztályok könnyű és nehézütegei egyaránt használták.[8]

4. ábra: Sd.Ah. 103 utánfutó felhajtott rámpákkal és vontatójármű nélkül

A Wehrmacht megalakulása idején elfogadható kompromisszumnak tűnt a pótkocsik alkalmazása még azzal együtt is, hogy a nagyobb vontatási sebességért[9] cserébe megnőtt a tüzeléshez, illetve mozgatáshoz szükséges előkészítés ideje, valamint a vontatmány súlya (löveg + pótkocsi). Bár jelentős törekvések történtek a tüzérség minél nagyobb arányú gépesítésére, az egészen a II. világháború végéig jellemzően lóvontatású maradt.[10] Ezen felül a harckocsi- és repülőgépgyártás elsőbbséget élvezett a löveggyártással szemben, emiatt egyes régi típusok – mint például a 10,5 cm leFH 16, nem beszélve a különféle zsákmányolt lövegekről – egészen a háború második feléig használatban maradtak, melyek vontatásához elképzelhető, hogy az utánfutók egy része is az egységek felszerelésének része maradt.[11]

Források és megjegyzések:

Képek forrása:

[1] Egy új típus megjelenésénél figyelembe kell venni annak időszükségletét, amíg kellő számú példányt legyártanak, ezekhez rendelkezésre áll a megfelelő számú kezelő, új kaliber bevezetése esetén a szükséges lőszerkészlet.

[2] Az első világháborús német tüzérség egyik alaptípusa a 7,7 cm Feldkanone 16 (7,7 cm FK 16) volt, melyből több, mint 3000 darab készült 1916-1918 között. A löveg a háború utáni Reichsheer alaptípusa lett, azonban a versailles-i békeszerződés csak 204 darab ilyen kategóriájú fegyvert engedélyezett szolgálatban tartani. Az 1930-as évek elején a típust újrahuzagolták az újabb előírásoknak megfelelő 75 mm-es űrméretre, aminek következtében az elnevezése 7,5 cm Feldkanone 16 neuer Art-ra változott (neuer Art – újfajta, új típus).

A 10,5 cm leichte Feldhaubitze 16 (10,5 cm leFH 16) a hadsereg elsődleges könnyű tarackja volt 1917-1935 között, melyet követően a 10,5 cm leFH 18 fokozatosan leváltotta az elsővonalbeli alakulatoknál. A lövegből mindössze 84 darabot engedélyeztek megtartani a győztes hatalmak, ezzel szemben 496 darab maradt az újjáalakult hadsereg birtokában, melyek nagyrészét a 30-as évek elejéig rejtve tárolták. Később ezekre a készletekre alapozva indult meg a bővülő fegyveres erők tüzérségének felszerelése és 1941-re legalább 14 gyaloghadosztály könnyű tüzérosztályait látták el vele.

Ian V. Hogg: German Artillery of World War Two., Greenhill Books, 1997, 55.o., továbbiakban Hogg; valamint Steven J. Zaloga: German Field Artillery of World War II, Osprey Publishing, 2023, 5.o., 40.o., továbbiakban Zaloga

[3] Wolfgang Fleischer: Deutsche Heeresfahrzeuge – Anhänger und Sonderanhänger bis 1945, Motorbuch Verlag, 2015, 34.o., a továbbiakban Deutsche Anhänger

[4] http://www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Trailers/Special_trailers/Sd__Ah__3/sd__ah__3.html

[5] Például Henschel 33 D1 teherautóval. A kategória pontos német megnevezése mittlerer geländegängiger Lastkraftwagen volt, mely a háromtonnás közepes terepjáró teherautókat jelöli. Ebben a kategóriában több gyártó típusa is elérhető volt, úgymint a Henschel/Magirus 33, a Mercedes-Benz L 3000 és a Ford V 3000. Thomas Anderson: Panzerartillerie – Firepower for the Panzer Divisions, Oprey Publishing, 2019, 18.o., továbbiakban Panzerartillerie; www.kfzderwehrmacht.de/Homepage_english/Motor_Vehicles/Germany/Henschel/Henschel_33/henschel_33.html

[6] A nehézlöveg 1917-ben jelent meg a császári német haderőnél, majd a háborút követően a Reichsheer megtarthatott 120 darabot Pillau és Swinemünde, két balti-tengeri erőd ütegeiben. A típus megérte a következő konfliktust, ahol elsősorban tartalék és kiképző egységeknél alkalmazták, bár néhányból önjáró löveg lett Alfred Becker ezredes munkásságának köszönhetően. Panzerartillerie, 16.o., 21.o.; Hogg, 104.o.

[7] Deutsche Anhänger, 35.o.

[8] Deutsche Anhänger, 62.o.

[9] A legnagyobb megengedett vontatási sebesség 50 km/h volt. Deutsche Anhänger, 34-35.o., 62.o.

[10] A német tábori tüzérség 1060 lóvontatású és mindössze 105 gépesített tüzérosztállyal rendelkezett a háború során. Zaloga, 7.o.

[11] A cikk megjelenéséig nem találtam ezt megerősítő információt. Az első világháborús lövegek használata olyan alakulatoknál képzelhető el a háború későbbi szakaszában, melyek kevésbé aktív frontvonalon szolgáltak, emiatt az egységek felszerelésénél könnyebben támaszkodhattak elavult vagy éppen zsákmányolt eszközökre. Az ilyen alakulatok gépesítettsége általában igen alacsony volt, akár egy átlagos gyalogoshadosztályhoz képest is, ennélfogva elég valószínűtlen, bár nem lehetetlen, hogy a kevés kiutalt vontató némelyike egy Sd.Ah. 3 vagy Sd.Ah. 4 segítségével szállította az ágyúkat, amennyiben a szükséges üzemanyagot biztosítani tudták.

Hozzászólás