Miért állt oly kevés szovjet páncélos német szolgálatban?

1941. június 22.-én hajnalban kezdetét vette a Barbarossa hadművelet, mely egy majdnem négy teljes éven át tomboló konfliktust indított Németország és a Szovjetunió között. A Vörös Hadsereg a német támadás megindulásakor 18.700 üzemképes harckocsival rendelkezett, további 4500 pedig javítás alatt állt.^[1] A soha korábban nem látott méretű páncélos haderőből azonban szeptember elejéig több mint 15.000 darab került veszteséglistára^[2], amely többszöröse volt annak a mennyiségnek, amivel a német hadsereg megindította hadjáratát.^[3]

Az első hónapok győzelmei során rengeteg szovjet páncélos maradt az elfoglalt területeken, melyek egyrészt páratlan betekintést engedtek a másik fél eszközeinek technikai megoldásaiba, másrészt lehetőség nyílt ezen harceszközök hasznosítására. Ekkora mennyiségből több páncéloshadosztályt is fel lehetett volna szerelni, hasonlóan ahhoz, ahogy a cseh eredetű LT vz. 35 és LT vz. 38^[4] vagy a francia Somua S35, illetve Hotchkiss H35/H39^[5] harckocsikkal tették. Azonban a fennmaradt jelentések alapján legfeljebb csak szakasz vagy század nagyságú egységeket szereltek fel a zsákmányolt harckocsikkal. Így adódik a kérdés: miért nem állított szolgálatba a német hadsereg nagyobb mennyiségben szovjet harckocsikat?

Ami biztos, hogy a kezdeti szándék megvolt erre, hiszen az OKH^[6] már 1941. július 3.-án kiadott egy utasítást arra vonatkozóan, hogy az ellátóegységeket fel kell készíteni a zsákmányolt harckocsik (Beute-Panzer) fogadására. Ennek végrehajtására külön parancsnoki részlegeket állítottak fel. Két nappal ezt követően az OKH utasította az elfoglalt területek biztosítását végző hadosztályokat (Sicherungs-Divisionen), hogy állítsanak fel egy-egy olyan harckocsiszakaszt, melyeket a zsákmányolt páncélosokkal szerelnek fel.^[7]

Az orosz páncélosok felkutatása és szolgálatba állítása bár erősen limitáltan, de folyamatosan zajlott. Például a Dél Hadseregcsoport mögöttes területein működő biztosító hadosztályok a kiadott parancsnak megfelelően felállították a maguk harckocsiszakaszait és az alábbi eszközöket jelentették: a 213. és a 454. 5-5 páncélossal, a 444. biztosító hadosztály pedig 3 páncélgépkocsival és 2 páncélossal rendelkezett.^[8] Mindezek után kissé meglepő, hogy az OKH 1941. november 1.-én parancsba adta, hogy a hadseregcsoportok mögöttes területeire egyenként további húsz darab francia Hotchkiss-Pz.Kpfw (Hotchkiss H35/39) típusú harckocsit utaljanak ki.^[9] Az már egy másik kérdés, hogy 1942 januárjára ezek közül mindössze az Észak Hadseregcsoport kapta meg a tervezett négy szakasznyi harckocsit, a másik két hadseregcsoporthoz egy sem jutott.^[10]

Egy 1941. november 5.-én keltezett jelentés, melyet az OKH/Organisations-Abteilung III jegyzett, részletesen ismerteti milyen problémák akadályozták a szovjet harcjárművek nagyobb léptékű hasznosítását.

„Az Oroszországban zsákmányolt több ezer páncélost használható állapotba kell hozni, ezt azonban a következő problémák akadályozzák:

• a páncélosok közül sok olyan súlyosan sérült a harcokban, hogy legfeljebb ócskavasként hasznosíthatók,
• a sértetlen járművek jelentős része nélkülöz fontos részegységeket, melyeket vagy maguk a szovjetek távolítottak el/tettek tönkre vagy a saját csapataink vitték magukkal,
• sok szovjet páncélos, mely javításra érdemes, 40, illetve 52 tonnát nyomnak, így a német műszaki mentő/vontató járművek nem képesek azokat mozgatni.

Ezeket a páncélosokat azonban legfőképpen azért nem tudjuk hasznosítani, mert a rendelkezésünkre álló rövid időben a műszaki csapataink a saját páncélosaink műszaki mentését, javítását és újbóli szolgálatba állítását sem képesek ellátni, figyelembe véve, hogy egyes nem javítható harcjárműveket vissza kell küldeni a hátországba nagyjavításra. Mindezek miatt (1941) október végéig mindössze 100 orosz páncélost vettünk használatba biztosítási feladatokra vagy hoztunk be javításra.* A még kint a mezőkön heverő orosz páncélosok jelentős része, melyek számát 10 ezer fölé becsülik, az egész telet a szabadban fogják tölteni, ennélfogva további hasznosításuk lehetetlen.”^[11]

(*1941-ben mindösszesen 16 T-26-os és 15 BT sorozatú harckocsit javítottak meg és utaltak az újonnan szervezett páncélos szakaszoknak/századoknak [Beute-Panzer-Züge/Kompanien], melyek a biztosító hadosztályokon/ezredeken [Sicherungs-Divisionen/Regimenter] belül teljesítettek szolgálatot a mögöttes területeken.^[12])

1. ábra: Egy PzKpfw IV személyzete próbál vontatókötélre venni egy elhagyott szovjet KV-1-t^[13]

A jelentésből látható, hogy a másik fél harcjárműveit már begyűjteni sem volt egyszerű feladat, hiszen a műszaki csapatok többlet kapacitással nem rendelkeztek. A szovjet nehézpáncélosok, mint a KV-1 és KV-2, nehezebbek voltak annál, mint amire a műszaki mentő egységeket kiképezték és felszerelték, így ezek vontatása során improvizált megoldásokhoz kellett folyamodni (1. ábra). Ráadásul azzal, hogy a szovjeteknek sikerült a hadiipar jelentős részét keletre menekíteni, megakadályozták azt, hogy a németek megfelelő mennyiségben szerszámokhoz és pótalkatrészekhez jussanak. Ezáltal a sérült, valamint javításra szoruló páncélosok a szükséges alkatrészek és szerszámok hiányában egy kisebb meghibásodás után is végleges veszteséggé válhattak.

2. ábra: Német katonák egy elhagyott BT-7 harckocsit vizsgálnak^[14]

Az egyégekhez kiutalt és használatba vett páncélosok javarészt a T-26-os és BT könnyű harckocsik közül kerültek ki, mivel 1941-ben a szovjet gépesített hadtestek üzemképes állományának 80%-át ezek a típusok adták.^[15] Ahogy a harckocsizók elkezdték használni és megismerni a zsákmányolt harcjárműveket, tapasztalataikat különböző jelentésekben foglalták össze. Az alábbi riport az Északi Hadseregcsoport hátországában szolgálatot teljesítő katonáktól származik, 1942. február 26.-ról:

„Pusztán abból a tényből, hogy a zsákmányolt orosz páncélosok jelentős része mindenféle ellenséges behatástól mentesen került a kezünkre, egyesek arra a következtetésre juthatnak, hogy ezen járművek szerkezete és kialakítása alapjaiban hibás. Nagyjavítást követően, mely során a gépeket teljesen szétszerelték, majd a legnagyobb elővigyázatossággal összeszerelték, újra és újra lerobbannak, melyeket kizárólag hibás tervezésre és alacsony gyártási minőségre vezethetőek vissza.

A következő problémák fordulnak elő rendszeresen:

• T 26: A kuplungtárcsa bevonata már rövid táv megtétele után is erősen kopik, mivel a tárcsa mérete túl kicsi az azt érő nyomaték nagyságához képest. A kormánymű megbízhatatlan, mert benne található szalagfékek (melyek segítenek az adott oldali lánctalp lefékezésében, s ezáltal az elfordulásban) könnyen túlmelegednek. A rendelkezésre álló motorolaj nem megfelelő a léghűtéses motorban előforduló magas hőmérséklethez, ennek következtében a csapágyak sérülhetnek, illetve beragadhatnak. Nemrég német motorolaj érkezett, az ezekkel való tesztek néhány napon belül megkezdődnek. A lánctalpak hajlamosak leesni, mert a csapszegek nem megfelelőek.

• B.T. (Christi): A hibák elsődleges forrása a sebességváltó, mely túl gyenge ahhoz, hogy az erős motorral kombinálva biztosítani tudja az elvárt nagy sebességet. Ezen felül terepen haladva, mikor hosszabb ideig alacsonyabb fokozatban van, könnyen túlterhelődik. A T 26-hoz hasonlóan a problémák folyamatosan fennállnak, köszönhetően a rossz tervezésnek és nem megfelelő anyagválasztásnak. A hibák továbbá érintik az elektromos rendszert, az üzemanyag rendszert, ez hajlamos leállni és az olaj keringés sem megfelelő…

A zsákmányolt orosz páncélosok tűzerejéről szólva, a géppuskákat nem lehet az irányzékhoz beállítani, mert mereven rögzítve vannak. Lőgyakorlaton közeli célpontokra tüzelve 180 lövedékből egy sem találta el a célt. Összességében elmondható, hogy ezen harckocsik egy egységbe koncentrálva nem alkalmazhatók. Amennyiben vasúton a felhasználás helyére szállítják, úgy korlátozottan használhatók, mint mobil bunkerek.”^[16]

A fenti jelentés elsőre meglepő lehet, főleg annak fényében, hogy a Vörös hadsereg két legfontosabb típusáról ad lehangoló képet. A helyzet jobb megértéséhez azonban le kell szögezni: a német invázió megindulásakor már mindkét konstrukció mögött egy évtized szolgálat állt és túl voltak fénykorukon. A 30-as évek első felében megfogalmazott elvek alapján tervezett harcjárműveket egy rohamtempóban létrehozott szovjet nehézipar állította elő, amely e két típus tömegtermelése során szerezte meg első komolyabb tapasztalatait. Gyártásuk 1940-41-ben fejeződött be annak érdekében, hogy az utódtípus, a T-34-es gyártásához rendelkezésre álljon a megfelelő kapacitás.

Az idézett jelentések alapján a korábban feltett kérdést, hogy a német hadsereg miért nem rendszeresítette nagyobb számban a hátrahagyott szovjet eszközöket, a következőképpen válaszolhatjuk meg. Mivel a harckocsigyárakat nem sikerült elfoglalni, ezért a meglévő pótalkatrész készleteket sem fenntartani, sem pótolni nem tudták. Enélkül a harcjárművek hosszútávú üzemben tartása nem lehetséges, a sérült vagy meghibásodott járművek javítása határozott időn belül ellehetetlenül. Azokat a páncélosokat, melyeket használatba vettek, főként tüzérségi vontatóként (Zugmaschine), műszaki mentőként (Bergepanzer) vagy a mögöttes területeken biztosítási és partizánvadász feladatokra alkalmazták. Megjelenésük időszakosan enyhítette a támogató járművek hiányát és jó szolgálatot tettek mindaddig, amíg működésüket biztosítani tudták.

---